különös jelenség

Láttam egy lányt, azt hiszem lány volt. Láttam már máskor is, nem tudom eldönteni róla, hogy furcsa, valami baja van, vagy hajléktalan. Most megint láttam, egy árnyékos kapualjban állt az egyik tízemeletes panelház bejáratánál. Tulajdonképpen úgy tűnt, mintha eltorlaszolná az egész bejáratot, vagy őrizné. Ott állt rozsda színű farmerben és kék farmerdzsekiben, a nyakában pedig valami buglyos fehér ruhadarab, nem tudtam igazából eldönteni, hogy az valami sál, vagy pedig pulóver. Ott állt lehunyt szemmel és kissé koszos homlokkal, nem tudtam eldönteni, hogy most vár valakit vagy valamit, vagy netán alszik. Rollerrel jött egy kisgyerek, és az megállt vele szemben és csak nézte, hosszú percekig nézte, de nem tudom, hogy a lánynak feltűnt-e ebből egyáltalán valami. Nem tudom merre járhatott gondolataiban, lélekben. Ha jó fotós lennék, akkor biztos lefényképeztem volna, egy igazi jelenség volt. Fél órával később pedig még mindig ott állt, mit sem törődve az idő múlásával és a hőséggel. Az egész olyan volt, mintha egy otthonról kicsapott valaki lenne, és a ruhájától eltekintve, akár 100 évvel ezelőtti jelenség is lehetett volna, de ahogy ott állt, az akár egy háború sújtotta országban is állhatna a romok között. Nem tudom boldog-e vagy szenved-e, nem tudom vannak-e álmai, nem tudom képes lesz-e kinyílni, kivirágzani. De ahogy ott áll, az szinte földön túli jelenség.

érzések

Úgy érzem legszívesebben sírnék, de nem tudok, nem szabad, mondanám legszívesebben, hogy ne menjen vissza, de tudom, hogy kell, közös érdekünk és jól is érzi ott magát, csak nagy a távolság.

...

Már elutazott, és most rossz, hogy egyedül vagyok, az ember könnyen megszokja, hogy nincs egyedül, és habár nem is volt olyan szörnyű, amikor kikísértem, mégis, most hogy este van és egyedül ülök a tv és a gép társaságában érzem magam magányosnak. Hiányzik a szeretete, ilyenkor olyan hosszúnak tűnik az a nagyjából két hónap, míg újra találkozunk, és akkor olyan gyorsan elszalad az a néhány nap.

...

Magány, szomorúság, hiányérzet, érzelmi hullámvölgy, csend. És még a párom is dolgozik.

háború

Csak néhány szó, ami eszembe jut róla: szomorú, ártatlan, gyönyörű, könnyek, olyasmi, amelyre senki sem szolgálhat rá.

Néhány történet

A minap hallottam néhány történetet, ezek a történetek arra mutatnak rá, hogy mennyi tennivaló van körülöttünk is, mennyi minden, amiről nem biztos, hogy tudomást szerzünk, és még ha tudjuk is, nem biztos, hogy fel tudunk ellene hatásosan lépni.

Az első történet: Egy szociális idősek otthonában egy néni, aki ugyan bekerült, de még igazi, aktív életet szeretett volna élni, panaszkodott arra, hogy nem tud színházba járni, nem kap könyveket, nem foglalkoznak vele, s mivel ezt a jogvédőnek is szóvá tette, ezért a "kedves" ápoló személyzet úgy döntött, hogy minden éjszaka három órakor felrázza a nénit álmából, és a szemébe világít, és közben azt mondja neki, na most mondja azt, hogy nem foglalkoznak vele.

Második történet: Egy néni azért jelentkezett be egy szociális otthonba, mert nem akart elválni a testvérétől, a nővére, aki olyan idős, és még a lábát is  eltörte, hogy már nem tudja ellátni magát, nem maradhatott felügyelet nélkül. Aztán amikor megjött a behívó, és mentek a testvérekért, akkor a fiatalabb néni, aki jól bírta magát végigmutogatta az egész házat, és elkezdte kérlelni a behívó személyt, hogy hadd maradjon még egy kicsit, hogy tudja elajándékozni a kutyáját, hogy ne a sintérnek kelljen elvinni, illetve, hogy legyen ideje levágni még pár tyúkot, illetve összegyűjtött több dolgot a lakásból, amit be akart magával vinni az otthonba, ahol nem egy egész ház, csupán egy szoba áll majd rendelkezésére, ahol a testvérével él majd.

Harmadik történet: egy idős nénit a családja magához vette, eladatták vele a lakását, és be akarták adatni egy otthonba. Amikor az otthonból kimentek felmérni a helyzetet kiderült, hogy a nénit a menye rendszeresen veri, és egy olyan szobát adtak neki, ami korábban kamraként funkcionált, tehát kicsi és sötét hely volt, éppen csak elfért benne egy ágy.

Negyedik történet: egy idős hölgy, aki már a családját sem ismeri fel, és nem is hajlandó beszélni, meg se szólal, bent lakik egy otthonban, ahol az ápolók ennek ellenére mindig kiviszik a többiekhez, sétáltatják, beviszik a dalkörbe. Így telnek a hónapok, amíg egyszer az egyik ápolónője a folyosón áll és zokog, és alig bírja elmondani, hogy mi történt. Az idős hölgy, aki már több hónapja meg sem szólalt most hirtelen elkezdte énekelni azt a dalt, amit a dalkörben éppen a többiek. Ez mindenki számára meglepő, és megható volt. A néni ez után sokat fejlődött, elkezdett beszélni, és megismerni a családját is.

Számomra az utolsó történet a legmeghatóbb, és a legpozitívabb. A fenti történetek számomra mind arra mutatnak rá, hogy nagyon sokat lehet még fejlődnünk, és egy kis odafigyelés, szeretet csodákra képes.

A legszebb virág

Ezt a verset egy levélben kaptam, és olyan szépnek és szomorúnak és meghatónak éreztem, annyira megfogott, hogy úgy gondoltam leírom ide. A szerzője ismeretlen. Gondolom az efféle bejegyzésekért tűnök lánynak.

Szóval íme a költemény:

Egyedül ültem le olvasni a parkban,

Szomorú fűzfának védő árnyékában.

A csalódottságra volt elég jó okom.

Megbántott a világ ezt vettem én zokon.

Ha ettől még nem lett volna elég rossz a napom

Elém állt egy kisfiú izgatott volt nagyon.

Kipirult s kifulladt a játék hevében:

Felhevülten így szólt:

"Néni, ide nézzen!"

Kezében elhervadt virág kornyadozott,

Lankadt szirmai tán nem látták a napot?

Halott virágával küldtem volna tova,

Mosolyt színleltem hát, s bámultam máshova.

Nem ment el, sőt inkább mellém ült a padra,

Virágot szaglászta, s mondta kisvártatva:

"Az illata csodás, s bizony szép is nagyon

Itt szedtem magának, tiszta szívvel adom."

Haldokló virág volt, mit átadott,

Ragyogó színe rég megkopott.

Tudtam azonban, el kell fogadnom,

A fiú különben tán sosem hagy nyugton.

Nyúltam a növényért, hogy elvegyem tőle,

De ő csak tartotta fel a levegőbe.

Eddig nem tűnt fel, ekkor vettem észre,

A fiúcska nem lát, mert, hogy vak szegényke.

Hangom megremegett, szememben könny égett,

Megköszöntem neki, hogy talált ilyen szépet.

"Szívesen" mondta s vidáman elfutott.

Nem tudta, hogy bennem mily mély nyomot hagyott.

Eltűnődtem rajta, vajon, mint láthatta,

Hogy egy nő a fűzfa alatt önmagát siratta.

Honnan vette észre borús keservemet?

Talán a szívével lát jól ez a gyerek?

A vak gyermek szemével végre megértettem,

a világgal nincs baj, itt a hiba bennem.

Nem láttam meg eddig milyen szép az élet,

Megfogadtam, hogy ezután élvezem a szépet.

A hervatag kórót orromhoz emeltem.

Gyönyörű rózsának illatát éreztem.

Közben a fiúcska új gazzal kezében

egy gyanútlan öregembert készült felvidítani éppen.