mai tapasztalat

Ma jártamban keltemben, főleg a délután folyamán azt vettem észre, hogy hihetetlenül figyelmetlenek, és faragatlanok az emberek. Az, hogy engedni, hogy a másik kocsi bekanyarodjon, vagy kitolasson, az luxus, ha megpróbál akkor 20 kikerülik, néhányan esetleg még rá is dudálnak. A buszt azért fogjuk rá beengedik, de valószínű csak a mérete miatt. A buszvezető "kedvességéről" meg csak annyit jegyeznék meg, hogy egy idős bácsira rákiabál azért, mert mert több pénzt akar neki adni, mint amennyi kell (gondolom akart aprót adni), ami szerintem igazán bunkóság, főleg, hogy közben el is indul úgy, hogy a bácsi még ott áll mellette és a pénztárcáját pakolja, tehát nem is kapaszkodik (amúgy az ajtó sem volt még bezárva). 

Aztán a boltban megkérdezek egy eladót, hogy meg tudná mondani, hogy az miért van oda kirakva, mit lehet róla tudni? A válasza annyi volt, miközben tovább matatott a kütyüjével, és éppen csak egy igent, meg egy fél sandítást intézve felém, hogy nem, az nem hozzám tartozik, és utána fogta magát és otthagyott, én meg egy pillanatig álltam ott bambán, hogy ilyen tényleg van? nem lehetett volna azt mondja, hogy kérdezze meg a másik kollegát azon az osztályon, mert én sajnos nem tudok segíteni, elnézést, főleg azt figyelembe véve, hogy a cég jelszava valami olyasmi, hogy önökért dolgozunk, mert lássuk be értem így aztán nem dolgozik, de még a pénzemért sem. 

 

Szóval egy cseppnyivel több figyelem, odafigyelés, kedvesség nem ártana, főleg ha emberekkel dolgozik az ember, vagy egyszerűen az utcán azok veszik körül, hiszen társas lények lennénk.

napjaim

Tegnap délután óta a legtöbb dolog nem úgy alakul, ahogy én előre azt gondoltam volna, mindamellett, hogy nem igazán történnek velem jó dolgok.  Elég sok olyan dolog történt, ami egyrészt gondolkodásra késztet, arra, hogy átgondoljam, és megpróbáljam átlátni a történéseket, az életemet, másrészt azt sugallja, hogy én mostanában leginkább csak sodródom, persze az is lehet, hogy nem csak mostanság, csak eddig nekem fel sem tűnt, és nincs igazán befolyásom a dolgok alakulására. Nem jó érzés, lehet erre szokták mások azt mondani, hogy szét vagyok esve, meglehet, nekem leginkább az tűnik fel, hogy feszült vagyok, dúlnak bennem az érzelmek, és néha úgy érzem, hogy ha nem lenne önuralmam és nem történne néha olyan is ami jó érzéssel tölt el akkor összezuhannék.

 

Miért nem lehetek egyszerűen csak gondtalan és boldog?

#25

Ez a kedvenc számom, ezért ennek a bejegyzésnek nem adok külön nevet. Kicsit gondolkodtam, hogy mit is írjak ebbe a bejegyzésbe, s végül arra jutottam, hogy azt a diavetítést teszem be ide, amin ma a legjobban szórakoztam.

Mielőtt megnéznéd felhívom figyelmedet rá, hogy nem ajánlott akkor megnézni, amikor éhes vagy, vagy éppen étkezés után. Katt ide.

Születésnap

Furcsa dolog ez, mert nekem eszembe se jutott egészen addig, amíg nem beszéltem édesanyámmal, hogy ma lenne édesapám születésnapja, de ahogy beszéltünk, akkor egyből beugrott, anélkül, hogy megmondta volna. 

Sok éve már, hogy meghalt, még gimnazista voltam. Időről időre eszembe jut, de igazából már kissé homályba vész alakja, nem él olyan élénken bennem emléke, igazából egyik elhunyt családtagé sem, talán azért, mert nem vagyok az a típus, aki ilyen szinten a múltba révedő lenne. Tulajdonképpen valahogy az lett belém nevelve, hogy az élet megy tovább, mert mennie kell tovább, és habár a gyászra és a sajnálatra is megvan, és meg kell legyen az idő, attól még nem szabad ilyenkor bezárkózni teljesen. Annak idején nem maradhattam otthon, amikor elkezdődött a hét, egyből vissza kellett mennem a koliba, és járni suliba, és majd csak a temetésre mentem újra haza. Emlékszem, mire én visszaértem a koliba, már mindenki tudott mindent, ugyanis falumbéliek már elmeséltél a nevelőtanároknak. Megkérdezték miért jöttem vissza, hát főleg azért, mert édesanyám küldött, mint ahogy tesómat is küldte suliba, csak ő még otthon járt akkor, s azért küldött minket vissza, hogy emberek között legyünk, hogy ne azzal foglalkozzunk, hogy mi történt, hanem amennyire lehetséges az adott körülmények között, azért éljük a normális életünket. Valószínűleg annak köszönhetően, hogy én hétköznap egy teljesen más környezetben voltam (amit nem mindig szerettem, és talán pont ezért is tudta meglehetősen jól elterelni a gondolataimat), én vészeltem át a legjobban ezt az egészet, én lettem 3munk közül a legkevésbé magam alatt, persze az is igaz, hogy egyébként is én vagyok a legvidámabb a családban. 

 

Ez egy elég személyes bejegyzés lett, lehet majd később kiveszem, nem tudom, de most mindenesetre úgy gondoltam leírom.

strang

Tudja valaki mit jelent ez? Kérnék fordítást magyarról magyarra.

Már 15 évet laktam legalább lakótelepi lakásba, de eddig még soha nem hallottam ezt a szót, hogy ilyenünk lenne a lakásban, igaz ennek a 15 évnek nagy részében még gyermek voltam, szóval mit érdekelt engem:) Na de most azt mondta a gondnok, hogy amikor jönnek a rovarirtók a  strangot is feltétlenül fújassam be, szóval ezek szerint nekem van olyanom, a lakásban...

Igazából én gondolok valamire, de azt nem akarom ide beírni, mert hátha valaki profi ebben, és megmondja tutira, hogy mi az a strang, és nem akarom elbizonytalanítani az én találgatásaimmal. 

Egyébként hozzátenném, hogy csak hallás után van leírva, lehet tök másképp kell leírni, és akkor értelmesebbnek hat:)

Szóval légyszi, aki tudja mondja meg.

Láttam, hogy így van leírva, ezért javítottam.

kutyák

Ahogy látom itt sokan nagy kutya rajongók, hát én nem vagyok az:), én sokkal inkább macskapárti vagyok.

Két okból van ez így:

• Az egyik, hogy relatíve kicsi korom óta van otthon macskánk, és a kismacskákat olyan aranyosnak találom, de igazából a nagyokat is.
  


• A másik ok a kutyákra vezethető vissza:), hogy úgy fogalmazzak. Nevezetesen az, hogy én habár aranyosnak tartom a kisebb méretű kutyákat általában, de a nagyok közt is van olyan ami tetszik, de alapjába véve eléggé félek is tőlük. Volt olyan eset, amikor egy este még régen mentünk a családdal, és egyszer csak elkezdett ugatni mellettem a kerítés túloldalán egy kutya, mire én akkorát ugrottam, hogy gyakorlatilag még egy óra múlva is az egész társaság azon nevetett, hogy hogy megijedtem. De az eredete a félelmemnek egész kicsi koromra vezethető vissza, ugyanis keresztapáméknál volt egy farkas kutya, amely az akkor körülbelül 3 éves énemnek nagyon félelmetesnek tűnt. Mint jóval később megtudtam a kutya csak azért követett mindenhova (a szőlő lugasba a mellettem lévő sorba, meg a mögöttem lévőben, hogy azt se tudtam hogy meneküljek el onnan), hogy játsszon velem, ami tulajdonképpen nem állt másból, minthogy rám ugrott, jobban mondva feltette a vállamra a két lábát, és arcon nyalt. A kutya akkor nagyobb volt mint én, úgyhogy én ettől kellően megijedtem minden próbálkozásánál, és rendszerint fenékre is ültem:) Azt meg kifejezetten nem szeretem, ha rámugatnak. A másik amit még utálok, ha nyitva van a kapu egy olyan háznál ahol szabadon jár kell egy vagy több kutya, ugyanis már ilyen helyről kétszer is utánam szaladt egy-egy kutya, és csak azért nem haraptak meg, mert időben észrevettem, hogy jönnek és ahogy hirtelen visszatámadtam feléjük megijedtek, és visszahőköltek.

Szóval ezért nem vagyok én kutyarajongó:)

talány

A munkahelyemen nemrég volt takarító cég váltás. Amióta ez megtörtént nap mint nap azon tanakodunk, hogy az a takarítónő, aki délelőtt jön ugyanaz-e, mint aki délután jön, ugyanis eléggé hasonlítanak, a reggeli kicsit jobban fel van öltözve, mint a délután, dehát délutánra jobban bele tud melegedni a munkába, mint reggel még:) így aztán ez lehet magyarázat rá. 

Igazából biztosra nem tudtuk mind a mai napig megállapítani, habár úgy véljük, hogy talán ketten vannak. Szinte olyanok, mint az ikrek, vagy talán nővérek, mert szerintem az egyik kicsit idősebbnek néz ki, de a hajuk ugyanolyan, és az arcuk is piszokul hasonlít egymásra. Azért jutottunk arra,hogy valószínűleg két személyről van szó, mert aki reggel jön az magázódik, aki délután az tegeződve köszön, de azért ez sem teljesen 100%, mert attól is függ éppen kik vannak az irodában, annak megfelelően köszön. 

Szóval már hetek óta jókat szórakozunk azon,hogy nem bírjuk eldönteni,hogy hány takarítónőnk is van.:)

néhány szerelmes sor

Lelkem, te vagy egyedül, igen,
Az én örömöm, az én dicsőségem.
Hatalmától a legfőbb Isteneknek
Nem várok ajándékot szebbet.

 

De előbb látom a csillagokat
Tengerbe vetni magukat,
Mint hogy elhagyjalak téged,
Szerelmetes szerelmem.
Mind a haragvását amazoknak
Nem féli ím a kebelem,
Te vagy, drága mindenségem,
Egyedüli végzetem.

vasúton

Meglehet túl sokat írok erről a témáról, de egyszerűen adódik, mert túl sok élményem keletkezik a vasúton, mert hétköznap azon járok dolgozni, hétvégén, meg ha hazautazom azzal megyek. Valahogy, ki tudja miért:) általában negatív tapasztalataim keletkeznek. Vegyük a mai napot, egyrészt mint hallom hétfőtől sztrájkol újfent a VDSZSZ, ami azért sajnálatos, mert amikor nem sztrájkolnak tagjaik akkor sem végzik jól a munkájukat, persze tisztelet a kivételnek. Felháborító, hogy minden ok nélkül nap mint nap késnek a vonatok.

Ha nem azért kellene a vasutat választania az embereknek, mert nincs más, hanem azért választanák, mert az kényelmes, színvonalas és gyors szolgáltatást kínál, vagy legalábbis kedves mosolygós alkalmazottakkal és pontosan utaztat sokkal többen választanák, és sokkal kevesebben szidnák, hiszen mindezen negatív tényezők és a folytonos panaszáradat ellenére a közvélemény-kutatások rendszerint a vasutat hozzák ki győztesen a buszokkal szemben, mert az emberek mindezek ellenére szívesebben utaznak vonaton, mint buszon.  Véleményem szerint, a kedves, barátságos, segítőkész alkalmazottakhoz semmi köze nincs a pénznek, nem azon múlik, hogy mennyi támogatást kap az államtól, vagy mennyi jegyet ad el a MÁV, ez egyszerűen csak hozzáállás kérdése. Zárójelben jegyzem meg, hogy én számtalanszor hallottam már utazásaim során, hogy egyik másik vasutas mennyit keres, és bizony meg kell mondjam, egyáltalán nincs rossz fizetésük, van olyan ismerősöm, aki diplomásként is elment vasutasnak, ráadásul olyan munkakörbe, amihez nem szükséges diploma, mert jobban keres. Szóval meglehet, hogyha az emberek mosolygós és kedves vasutasokat látnának a pályaudvarokon, állomásokon, és a vonaton, akkor szívesebben választanák a vasutat, és talán akkor nem is akarnának ennyi mellékvonalat bezárni, és akkor nem is kéne sztrájkolni emiatt. Tudom, hogy a sztrájkoz megvan a joguk, de arra nem gondolnak, hogy ezzel a saját munkáltatójuk helyzetét rontják, és a saját jövőbeni esélyeiket? Ráadásul most olyan miatt sztrájkolnak, amibe igazán a munkaadójuknak nincs is beleszólásuk. Ez kb olyan, mintha a diákok azért feleselnének a tanárokkal, mert azt szeretnék elérni, hogy a tanári fizetések magasabbak legyenek. 

Visszatérve a mai eseményekre: ma, amikor semmilyen rendkívüli helyzet nincs az egyik vonat amivel jöttem 10-15 perc késéssel érkezett, melynek következtében lekéstem a csatlakozásom. A következő vonatom pedig minden ok nélkül 20 perc késéssel indult el, úgy hogy be se mondták, hogy késni fog, pedig két másik vonat késését kb. 3 percenként ismételte a hangos. Mindez a Keleti pályaudvar tipikus jelensége, az is, hogy a keletre menő nemzetközi, és gyors vonatok (az enyém biztosan) a legtávolabbi vágányról indul, akkor is ha a csarnok teljesen üres, így már nagyon tudom, hogy a metrótól az aréna pláza középső bejáratáig kb 7 perc alatt el lehet érni, igaz én ezt a távot a keletin belül teszem meg az egyes vágányig. Ha én lennék a MÁV vezetésének a helyében, már rég kirúgtam volna a Keleti pályaudvar vezetőit, mert hihetetlenül amatőrök. A Nyugati pályaudvaron ilyen nincs, de amikor én hétvégén hazamegyek, az én közvetlen vonataim mind a Keletiből indulnak. Ugye egyszer néhány éve kitalálták, hogy minden nemzetközi vonat menjen a Keletibe, hiszen az a legkörülményesebben körbejárható pályaudvar, és ekkor az én közvetlen vonataim átkerültek a nyugatiból a keletibe. A Keletitől Szolnokra tartó vonal valami borzasztó állapotban van, van olyan ahol 30 km/h-val haladnak a vonatok, és hosszabb is, mint a Nyugati Szolnok táv, amely már nagyrészt felújított, de a régebbi részeken is jól járható vonal. 

 A végén egy pozitív tapasztalatot is leírok: a József Attila utcán az Erzsébet térnél Budapesten van egy MÁV jegyiroda, ahol belföldi és nemzetköz jegyeket is meg lehet venni, ez az iroda szép, a kiszolgálás pedig gyors, én még soha nem vártam 5 percnél többet belföldi pénztárnál, nemzetközi pénztár meg eleve több van. Ezt a helyet mindenkinek csak ajánlani tudom, aki jegyet szeretne venni akár belföldre akár külföldre. Egyébként olvastam Confessornál, hogy a Keletiben lévő nemzetközi jegypénztár kritikán aluli, ezért felhívnám mindenki figyelmét, hogy a Nyugatiban is van, ott sokkal kevesebben vannak, meg itt az Erzsébet térnél is.

felfedeztem

Egyébként ma azt is felfedeztem, hogy a munkahelyen nincs letiltva a freeblog, szóval be tudok néha lesni, csak az a probléma, hogy valahogy mindig rengeteg a munka, ha már kezdjük azt hinni, hogy utolérjük magunkat biztos, hogy gondoskodnak róla, hogy ne sikerüljön. 

Egyébként nem mondom, hogy nagyon merek is onnan belépni, mert még a végén letiltják ezt is...

indult a napom

Ma reggel igen korán keltem, mert fogorvoshoz kellett mennem:(. Elindultam, kimentem egy vonathoz, amely lehet csak a képzeletemben létezik:) és a menetrendben nincs is benne, mert hát nem jött, sztrájk meg még ma nem volt (holnaptól már bármikor lehet, ahogy most hallottam a hírekben:(), de sebaj, mert 10 percre rá kellett jöjjön a következő, ami már tényleg jött is. Egy kicsit elkéstem a fogászatról, de már igazán hozzá szokhatott a doktornő, mert még egyszer sem sikerült pontosan odaérnem... Aztán már vagy 20 perce fúr farag a számban, amikor megjegyzi az asszisztensének, hogy kell egy másik szemüveg, mert ez folyton bepárásodik, és nem lát benne. Ekkor gondoltam én magamban, milyen jó, hogy éppen a fogamon dolgozik- egyből megnőtt a biztonság és a komfortérzetem is- így utólag visszagondolva lehet ezért kaptam érzéstelenítést is, hogy ha mellényúl ne vegyem észre. Ezen pár mondat után odafigyeltem, hogy mennyire párásodik a védőszemüvege, és hát meg kell, hogy mondjam nem annyira nagyon lett párás, de pont a szeme előtt, hogy azért lássa, hogy párás. Így aztán amikor kikászálódhattam a székéből, akkor jól eső érzés fogott el, hogy azért nem baltázott el semmit.

Ilyen élményekkel gazdagodva háromnegyed kilencre már a munkahelyemen ültem.

Nász-ajánlat

Ma moziba voltunk munka után, most jutottunk el odáig, hogy megnézzük a fenti filmet, ami bevallom engem érdekelt jobban:) Nagyon jópofa film, legalábbis szerintem, én nagyon sokat nevettem rajta, mert roppant vicces, ahogy két főhősünk szekálja egymást, ha van még olyan aki esetleg nem látta, annak csak ajánlani tudom. Lehet, hogy a sztori csöpögős kissé, de sebaj, én azt pont szeretem. Kár, hogy az este további részében valahogy elveszett a vidám hangulatom.

A film előtt volt egy ajánló, ami felkeltette az érdeklődésem. Hallott már valaki a Fame című filmről, esetleg látta is valaki? Az ajánló alapján jónak tűnik, olyannak, amit én kifejezetten szeretek.

 A film egyik főszereplője, aki a nagymamát játszotta régen játszott az Öreglányok című komédiasorozatban is. Az a sorozat szerintem szintén nagyon vicces, kár hogy nem adták le normálisan a magyarok, de én egyszer szívesen újranézném elejétől a végéig. 

 

Blogok

Kiraktam két kedvenc blogom linkjét oldalra. Már az is fejtörést okozott, mire rájöttem hogy kell, de most már ha jól láttam működik. 

Szóval kiraktam a két blog elérhetőségét, azét a két blogét, amelyiket olvasom. Az első, amire véletlenül ráakadtam pár hónapja, az a Confessoré volt. Az ő blogját elejétől a végérig elolvasva kaptam kedved a Thiáéra, amit még jelenleg is olvasok, aztán majd másokét is elkezdem. Confessor most pont nem ír, remélem majd fog. Az ő blogja a tartalma és írójának személyisége miatt nekem nagyon tetszik, és azért is remélem, hogy újra írni fog majd, mert olvasás közben nagyon sok esetben szívesen kommenteltem volna, csak már olyan régi volt a bejegyzés, hogy nem láttam különösebben értelmét, de azért egyszer szívesen eszmét cserélnék vele.  Azért tértem át a Thiáéra, mert Confessor egyik beírásában ajánlotta azt, és hát nem is csalódtam, Thia blogja nagyon szórakoztató, persze vannak benne komoly dolgok is. Thiánál még tavaly téli beírásokat olvasgatok, így oda sem írok be semmit, de egyik beírását már egy korábbi szövegemben belinkeltem. (Nála néha az az érzésem, hogy egy két komment eltűnt, mert olyanra válaszolnak, ami sehol nem szerepel.)

Szóval csak néhány szóban szerettem volna megindokolni, hogy miért az a két blog került oda elsőnek. Terveim szerint a következő blog, amit olvasni kezdek majd a Donjié:)

Ui: A szövegbe nem linkelem be külön a két blogot, oldalt úgy is ott van.

Utasszámlálás

Ma reggel munkába menet és délután hazafelé is feltűnt, hogy a kettes metrón utasszámlálás folyik. Reggel elsőnek azt vettem észre, hogy felcímkézett diákok álldogálnak az állomáson egy mappával a kezükben. Aztán amikor leszálltam a metróról láttam meg, hogy valami van a kezükbe és bámulják az embereket, miközben lelkesen nyomogatják azt a valamit. Délután már egész viccesnek találtam, ahogy unott fejjel, egymást támasztva nyomkodják a gombot. Egy másik srác fülében fülhallgatóval jött hátulról előre az állomáson és közben oldalt félig feltartva lelkesen nyomkodta a gombot. Minden állomáson többen voltak, és nem mindenki számolt mindig, gondolom, ha valakinek már nagyon elege volt, vagy görcsöt kapott az ujja, akkor cseréltek:)

Kíváncsi vagyok miért csinálják ezt. Remélem nem ezek alapján akarják megállapítani, hogy az új metrószerelvényekben, amelyek talán egyszer munkába is állnak, nincs elég hely:)

Országimázs

Ma hallottam a rádióban egy riportot, ami eszembe juttatta, amiről az utóbbi időben kissé megfeledkeztem, hogy engem érdekel a turizmus és marketing. Az érdekel kissé talán enyhe kifejezés, tekintve, hogy én azt tanultam, ezen a két területen van szakmai végzettségem is, csak szakmai múltam nincs, mert amikor friss-diplomásként "piacra kerültem" akkor egy egész más területen tudtam elhelyezkedni, ahol már az egyetem alatt diákmunkásként dolgoztam is. (A közös nevező a közgazdász végzettség egyébként, mert zárójelesen jegyzem meg, mindenféle fantazmagóriával szemben a marketinges az közgazdász, és szégyen, hogy egy állásbörzén megjelenő HR-st erről fel kell világosítani)

 Szóval eszembe jutott a riport kapcsán, hogy milyen szívesen foglalkoznék ilyesmivel. A riportból kiderült számomra, hogy elkelne a friss vér és a segítség ezen a területen. No nem mintha most ajánlkozni akarnék, mert nem biztos, hogy most hirtelen váltanék is, de igenis kíváncsi lennék, hogy hogy látnak minket más országokban, milyen képet sugall rollunk a turisztikai és kulturális honlapunk (ha van ilyen), amit annak az országnak készítünk. Arra is kíváncsi lennék, hogy mit teszünk annak érdekében, hogy ismertebbé váljunk a világban. Ezzel foglalkozni szerintem roppant érdekes dolog, persze feltételezve azt, hogy nincs megkötve a keze az embernek, és nem hátráltatják.

 Kíváncsi lennék arra is, hogy kinek mi a tapasztalata ezen a téren.

Barátok

Többször gondolkodtam már azon a kérdésen, hogy mitől függ az, hogy egyik embernek rengetek, míg a másiknak szinte egyáltalán nincsenek barátai, és már megfogalmaztam magamban, hogy ezzel kapcsolatos gondolataimat szeretném le is írni. Ami miatt pont most rá is vettem magam arra, hogy ezt leírjam, az egy régebbi bejegyzés volt Thianál ami ebben a témakörben íródott, de már máshol is olvastam ehhez kapcsolható dolgokat. 

Többször elgondolkodtam már azon, hogy miért lehet az, hogy nekem igazából csak két barátom van, ebből az egyik nem csak barát, annál több, mégis ő a legjobb barátom, ő tud rólam a legtöbb mindent a családomon kívül. A másik személy még az, akivel időről időre találkozunk, és beszélgetünk, elmesélünk egymásnak dolgokat. Lehet, hogy néhányan azt mondják, hogy szerencsés vagyok, hiszen vannak barátaim, és én nem is mondom, hogy nem, viszont ami zavar, hogy itt véget is ér a lista, és nincsenek olyan barátok, akik többek mint kedves ismerősök, akikkel nem csak a munka miatt kerültem kapcsolatba (habár a munkatársak között is vannak olyan emberek, akik kvázi barátok lettek, de ezek az ország különböző pontjain élnek, és csak telefonon meg elektronikusan tartjuk a kapcsolatot és csak a munkahelyen). Szóval hiányolom a baráti kört, akik társaságot adnak, anélkül, hogy rám unnának. Igazából nem könnyű megfogalmazni, hogy pontosan mire gondolok, hogy más is úgy értse ami írok, ahogy én értem.

Mielőtt tovább írnám, hogy mire gondolok egy kicsit belemélyedek abba, hogy véleményem szerint mi lehet annak az oka, hogy nincsenek barátaim, miért nincsenek olyan emberek, akikre azt mondanám, hogy barátok.

A történet régen kezdődik, no nem annyira régen, hogy megszülettem, hanem ott, hogy általános iskolás koromban, amikor másodikos lettem, akkor új helyre költöztünk, és akkor kicsit kívülállóként kerültem be az új osztályba. Amilyen mázlim volt, akikkel ott összebarátkoztam, azokkal felsőben már nem kerültem egy osztályba. A felsős osztályomba nem is lett igazából barátom, és az alsós barátfélék is eltűntek. Középiskolába az egész iskolából egyedüliként kerültem oda, ahova jártam, egy olyan csoportba, ahol az osztály 2/3-da már régóta ismerte egymást, a maradék egyharmaddal relatíve összetartóak lettünk, a vége felé már barátok is. Aztán viszont annyira másfelé mentünk érettségi és 5-6. év után (mert akkor még néhányan maradtunk), hogy teljesen elvesztettük a kapcsolatot egymással. 5-6. éven megint lett olyan ember akivel jóba voltam. Közben megint új helyre költöztünk, de iskolaváltásról nem volt szó. 5-6. éven megdöbbentett az, hogy habár látszólag jóba voltam azokkal, akikkel egy településről jártunk immár 3-4 éve, de amikor közös bográcsozást szerveztek ezen osztálytársak a városunkban akkor elfelejtettek engem meghívni, úgy, hogy az egész szervezés ott zajlott mindenki füle hallatára. Időről időre szembesültem azzal, hogy egyedül maradtam.

A főiskolán már olyan emberek vettek körül, akikkel hasonló az érdeklődési körünk, és ott már lett 3-4 olyan ember, akivel igazán összebarátkoztunk. Aztán amikor én külföldre mentem tanulni, akkor kissé megkopott ez a barátság, kiestem azalatt a félév alatt a tudatukból. A suli elvégzése után mindnyájan egy városba kerültünk, ki egyetemen folytatta, ki munkába állt. Még egy ideig időnként, elég ritkán, de azért találkoztunk, aztán mire meglett a diplománk, addigra valahogy már el is tűntek az életemből. Igaz, ekkor már az a két ember, akit most barátomként tartok számon jelen volt, és ők nem is tűntek el, de nem ekkor ismertem meg őket. Akiket az egyetemen ismertem csak meg, azokkal valahogy nem alakult ki már barátság. 

Az iskolán kívüli barátságok, amelyeket gyerekkoromba szereztem részben a költözések miatt, részben egyszerűen csak azért mert közben felnőttünk, de valahogy mind elkoptak. 

Másik dolog, ami miatt szerintem nem lettek barátaim az az, hogy én nem szeretek piálni, és nem is érdekeltek az olyan bulik, ahol az iváson volt a hangsúly. Nem találtam meg azt a társaságot mindezidáig, akik képesek úgy szórakozni, hogy nem az az első szempont, hogy ki bír többet inni. Így aztán én rendszerint nem is lettem meghívva a bulikba, illetve mivel amiatt, hogy nem szeretem a piálásra hangsúlyt fektető partikat, így saját gátlásaim miatt azokra a bulikra sem mentem el, ahová nem kellett, hogy meghívják az embert, pedig táncolni szeretek.

Visszatérve az elején írtakhoz úgy gondolom, hogy a baráti társaság hiányzik az életemből, és ez nem jó dolog. Hiányzik az, hogy néha egy egy barát felhívjon, és megkérdezze mi újság velem, vagy meglátogasson csak úgy. Arról nem is beszélve, hogy akár csinálhatnánk néha közös programot is. Azokat az embereket meg nem tartom barátnak, akik csak akkor adnak magukról életjelet, ha én keresem fel őket, mert a barátság kölcsönös dolog és nem egyoldalú. 

Érdekes, hogy az idősebbektől sokszor kapok dicséretet, rendszerint kedvesnek, figyelmesnek, barátságosnak tartanak, és azt is számtalanszor hallottam már, hogy aki megfog magának, az nagyon jól jár, mert szinte kincs:) vagyok, viszont a saját korosztályom nem nagyon értékel, lehet észre se vesz, amiben biztos szerepet játszik a külcsín.

Hát most ennyit erről a témáról, de lehet majd még írok megint.

harag

A harag valahol egy természetes dolog, mindenkivel előfordul, hogy megharagszik valamiért valakire. Hol jobban, hol kevésbé. Megharagudni csak olyan emberre szoktunk, aki valamilyen érzelmet vált ki belőlünk. Pont emiatt, mert haragudni csak olyanra haragszunk, aki valamit jelent nekünk úgy vélem, hogy haragudni nem egy kifizetődő dolog. Én nem is vagyok egy haragtartó ember, nem szoktam amiatt valakivel nem szóba állni, mert haragszom rá, mert egyrészt meg kell adni az esélyt arra, hogy megenyhüljek, másrészt véleményem szerint fölösleges időpocséklás haragudni valakire, hiszen az élet túl rövid ahhoz, hogy ezt megengedhessük magunknak. 

Szóval szerintem annál nagyobb hülyeség nincs, hogy két ember akár évekig nem beszél egymással valami miatt, amiért megharagudtak egymásra. Lehet egy idő után már nem is emlékeznek arra, hogy miért is kezdődött az egész. 

De ne menjünk ilyen messzire, szerintem az is időpazarlás, ha az ember egy-két napig nem áll szóba a másikkal azért, mert haragszik rá. Tulajdonképpen szerintem az ilyesmit a legjobb egyből megbeszélni, mert úgy el is illan a harag, és nem gyülemlik fel bennünk, és nem fojtunk el semmit magunkban a harag leple alatt. Ez lehet a legegészségesebb. 

 Mondhatja valaki könnyen beszélek, de én az a típus vagyok, aki nem tud haragudni, legalábbis nem tartósan, elég ha az illető kedvesen néz rám, vagy elnézést kér, és már egyből meg is enyhültem.

külföldi munka

Az egyik kolléganőm néhány nap múlva Írországba utazik, úgymond szerencsét próbálni. Igaz ismerősök révén megy ki, és nem is egyedül, de azért kicsit mégis izgul. 

 Szerintem ez az izgalom érthető is, hiszen azért mégis egy teljesen idegen helyre fog menni, egy más kultúrába ráadásul úgy, hogy a nyelvet sem beszéli tökéletesen. Azt hiszem nagy bátorság kell egy ilyen döntéshez, ahhoz, hogy feladjon itt mindent, és ott mondhatni előröl kezdje építeni az életét. 

Vajon mi vesz rá egy embert egy ilyen döntésre?

Nyilván közrejátszik az, hogy ott sokkal jobban lehet keresni. Az is mellette szól, hogy nem lehetetlen, mert már számtalan embernek sikerült. 

Ellene szól ugyanakkor, hogy idegen környezet, és ha az ember nem beszéli a helyi nyelvet, akkor  a beilleszkedés is nehézkesebb.

Nem tudom, hogy az mellette szól-e vagy ellene, de a helyi szokások is eltérnek, eltérhetnek, ami idegenné teheti azt a világot számunkra.

 Azt is tudom, hogy akik kint vannak azoknak egy része szeretne hazajönni, csak az itteni bizonytalanságba nem mer visszajönni. Azok akik meg itthon élnek sokan egyre inkább gondolkodnak azon, hogy ki kéne menni, mert itt nem lehet boldogulni. 

Mindkettőben van igazság, és mindkettőt meg tudom érteni. Mert tudom milyen az, hogyha nincs a környezetedben szinte senki, aki értené az anyanyelvedet, de azt is tudom, hogy mennyivel jobb kint az élet, mármint ami az anyagiakat illeti. Én még diákként voltam külföldön egy fél évig, és igaz ami igaz szívesen visszamennék oda újra, de azért nem szeretnék ott élni igazából. Az a világ, habár szép és jó, de idegen. Az itthoni világ sem tökéletes, közel sem, de legalább azt tudom rá mondani, hogy itthon vagyok, még akkor is, ha ezt nem mindig érzem így. 

Az ember más képet kap egy országról, ha ott néhány napig turistáskodik, és megint másat, amikor ott él, és belelát a mindennapokba. Néha ez a kép egyébként nincs is olyan távol egymástól, de azért turistaként inkább a szebbik oldalát látjuk a dolgoknak. Igaz van olyan hely Európában, ahol a másik oldal sem olyan rossz, legalábbis én úgy érzem, hogy a sztereotípiák, és az itthoni elképzelések sokkal rosszabbak, mint amit én kint egy fél év alatt tapasztaltam, és azért fél év alatt már nem csak a turista burkából láttam az országot.  

Mindenesetre én azt kívánom a kolleganőmnek, hogy találja meg kint a számítását, és érezze jól magát.

A nap híre, avagy menstuálunk

No nem én menstruálok, csak a kedves kis-hülye. A nap úgy kezdődött, hogy mire én beértem, ő már teljes letargiában volt, egy üzenet miatt, amit amúgy még nem olvasott, és a nap folyamán ezt a hiányosságát nem is pótolta. Ennek ellenére tudni véli mi van az üzenetben, és ezért több, mint egy órán keresztül dúlt-fúlt. Aztán a világfájdalom valahogy egész napra az arcán és rajta ragadt. Dél körül már azzal is tisztába voltam, hogy a hasa is fáj, szóval minden oka meg van a szenvedésre. Ekkor egy másik kolléganőmtől megerősítést kértem, hogy igazam van-e, hogy menstruál Ms.Világfájdalom, és láss csodát, jól tippeltem. 

 Én csak azt nem értem, hogy azért mert valakinek megjön, miért kell egyből kiüljön rá a szenvedés, és miért kell azt mindenki számára egyértelművé tenni, hogy mi a helyzet.

 Egyébként két év után kezdek rá immúnis lenni:)

Krimi

A napokban fejeztem be egy A.C. krimit. A könyv maga nagyon érdekes volt, és tetszett, habár nem ez lett a kedvencem:) Amit most olvastam az, amelyik legutoljára jelent meg, címe Örök éj. 

 Amit megfigyeltem ebben a könyvben az az, hogy a kiadása előtt a magyar fordítást kicsit összecsapták. Nem vagyok egy helyesírási zseni, de én úgy vettem észre, hogy szokatlanul sok helyesírási, gépelési hibát hagytak a könyvben, illetve egy két olyan mondat is belekerült, amely valószínűleg valami fordítóprogram által lett lefordítva, mert semmi értelme magyarul. Kár, hogy erre nem figyeltek eléggé oda, mert ez ront a könyv élvezhetőségén, kizökkent időnként a történetből. 

 Ettől függetlenül a könyv nagyon jó, csak ajánlani tudom mindenkinek:). Ezúttal is tök' jó leírások vannak a szereplőkről és a helyszínről, és ez alkalommal sem jöttem rá arra, hogy ki lehet a tettes:)

kis-hülye

Úgy vélem kis-hülye kollegina megér egy misét. Hogy miért? Hát aki ismeri az tudja, sőt az ismerősei családtagjai is tudják. Róla sztorizni tulajdonképpen néha egy szappanoperával néha egy burleszkkel ér fel. 

Lehet minden munkahelyen akad olyan kedves munkatárs, aki munkakerülő. Hát ilyen ő is. Ami nála még bónusz jár a dologgal, hogy minderről ő nem is tud. No nem azért mert őt kerüli a munka:). Fent említett címszereplőnk meg van győződve arról, hogy ő keményen dolgozik, és a legjobb munkaerő kitüntető címre a legesélyesebb, és ennek még hangot is ad. Ami azt illeti nagyon jól csinálja, mert a főnökeink egy része el is hiszi, hitte azt amit mond.

Kis-hülye egy idő után kezd idegesítővé válni, hosszú távon együtt dolgozni vele nagyon fárasztó. Nem az a fárasztó benne, hogy nekem kell helyette dolgozni, mert ő úgy dolgozik, hogy más is odaférjen, hanem az, hogy mindeközben bárkinek, aki arra vetemedik, hogy felhívja fennhangon elkezd siránkozni, hogy mennyi munka van, úgy hogy az egész szoba hallja. Tudni kell róla, hogy olyan frekvencián beszél, amit még a rádió sem képes elnyomni, csak, ha pont a rádió mellett ül valaki (én ebben a szerencsés helyzetben vagyok:) ). Aki a szoba túlvégén ül, legmesszebb tőle, az pl rendszerint szó szerint vissza tudja mondani, hogy mit mesélt kollegina a telefonba. Persze nem nehéz megjegyezni, mert egy nap minimum 5 alkalommal elismétli telefonba, és legalább egyszer nekünk ott élőben is, nehogy valamiről lemaradjunk:) 

 Telefonbeszélgetései meglepő fordulatot vesznek, miután kellő mennyiségű könnycseppet ejtettünk a sok munka miatt érte, áttér a magánéleti válságára, és azt is képes ugyanannak a személynek naponta elmesélni, annak ellenére, hogy semmi nem változott. Vele mindig történik valami, természetesen az esetek 99%-ban valami rossz, a maradék 1 %-ból is egy két nap elteltével sikerül kihozni valami rosszat. Annyira pesszimista, hogy az hihetetlen, olyan, mint egy energiavámpír. Amikor meg éppen kezd minden alakulni vele, mert már volt olyan, amióta együtt dolgozunk, hogy nem volt éppen semmi, amiért sajnálni kellett volna, akkor gyorsan kreált valamit. 

Mondjuk megvan néha az az érzésünk, hogy nem mond el mindent, vagy torzít a dolgon.

 Szóval ennyi általános ismertetés után nem kell csodálkozni, ha néha fel fog tűnni írásaim között.

új helyen

A történet kissé messzebbről indul a múltban. Úgy történt ugyanis, hogy "mázlistaként" az egyetem elvégzése után még másfél évig maradni tudtam a kollégiumban, ahol addig laktam, viszont miután közeledett a kiköltözés határideje lassan elkezdtem gondolkodni hogyan is tovább. Több opció is volt, még akár az is felmerült, hogy továbbra is maradhatok ott. (Minden évben elhangzik, hogy a kollégiumokban nincs elég férőhely, azonban erre a kolira ez sohasem volt igaz, minden évben túltöltötték körülbelül 50-60 fővel a létszámot, és mindig maradt a beköltözés után 20-30 üres hely, mert valahogy minden évben volt néhány "eltűnt", aki elfelejtett szólni, hogy neki mégse kell a férőhely).

Mivel ez a maradás nem volt biztos, így elkezdtem alternatívákban gondolkodni. A probléma az egészben ott volt, hogy az, ami mellett döntöttem kicsit nehézkesebben jött össze, és így volt egy 2 hónapos időszak, amikor izgulhattam, hogy összejön-e amit akarok, vagy sem. Az utolsó 3 hét ráadásul már úgy telt, hogy könnyedén előállhat az a csodálatos szituáció, hogy két szék közt a pad alá.

Szerencsére végül összejött, és beköltözhettem az új helyre. Az egészben az a rossz, hogy még nem érzem magam otthon itt, és még nem hevertem ki az elmúlt időszak izgalmait, amit az új hely folyamatosan tetézni tud mindig valami nem várt újdonsággal. 

 Tudom csupán idő kérdése, és hamarosan elkezdem magam otthon érezni itt, és a kezdeti nehézségek után, már csak a mindennapi megoldandó feladatok maradnak. 

Ma megtettem az első lépést, hogy otthonosabban érezzem magam itt, így első ízben főztem itt, persze azért nem kell komoly konyhai tevékenységre gondolni, odáig vetemedtem, hogy egy teát megcsináltam magamnak:)

 Összességében szeretem én a kihívásokat, na de azért néha jól esik kis pihenőt is tartani két kihívás között:)

bürokrácia

Felmerült bennem az a kérdés is, hogy hogy lehet az, hogy egy hivatalos írásbeli kérelmet nem sikerül egy intézménynek megválaszolnia valamilyen módon. 

Teóriákat már gyártottam:

1. két hónap után sem tudják a választ:)

2. válaszoltak ők, csak nem jutott el a tudatukig, hogy azt talán el kéne juttatni nekem is.

3. úgy gondolják, ha nem nyaggatom őket egyfolytában nyilván nem is érdekel a válaszuk, tehát nincs is miért válaszoljanak. 

 

Azért egy kis jelmagyarázat a dologhoz: az intézmény eddig el tudott érni belső hálózatán, a kérés pedig arra vonatkozott, hogy ezt a belső hálózatot továbbra is fenn lehessen tartani. Az eredeti "szerződés" szerint ez augusztus végéig volt biztosítva, és azt mondták, hogy ezen változtatni nem lehet, aztán augusztus elején azt mondták, hogy de még is van rá lehetőség, csak írásban (papíron) ezt kérni kell. Rá két hétre, amikor már be lett adva a kérelem, azt az infót kaptam, hogy hát úgy néz ki mégsem lesz rá lehetőség, de biztosat augusztus 20-a után már tudnak mondani. Újabb fordulat, meglepő módon augusztus 20-a után sem tudtak biztosat mondani, de majd szeptember második hetében már tuti infó lesz és döntenek is. A kérelmen előrelátó módon megadtam egyéb elérhetőségeket is, hogyha a belső hálózat augusztus végével már nem lesz számomra elérhető, mert ők lekapcsolnak, akkor azért tudjanak elérni. Ezután én átszerveztem úgy a dolgaimat, hogy ne legyen K.O. az augusztus vége, és vártam nyugodtan, hogy teljen el a két hét még szeptemberből is. Igaz közben már megoldódott máshogy a "probléma" és abszolút nem érdekel, hogy mit fognak válaszolni, de azért azt elvárnám, hogy valamit válaszoljanak nekem, mert az úgy lenne illendő. Tévednék?

magány

Érdekes kérdés ez szerintem. Van olyan, aki nem érzi magát egyedül akkor sem, ha napokig nem szól hozzá senki, más meg akkor is magányosnak érzi magát, ha egy estét kénytelen egyedül tölteni. Persze ezek szélsőséges dolgok, van a kettő között átmenet is, és akár egy ember is érezheti különbözőképpen egyszer, mint máskor.


Szerintem a magány érzete akkor alakul ki a legkönnyebben, amikor nagy kontraszt van két dolog között, tehát például, ha egyik percben emberek között vagyok és pörgök, a másikban pedig egyedül a négy fal között és nincs miért pörögnöm. A magány nem könnyű, de tenni lehet ellene többféle módon is. Egyik megoldás az, ha az ember lefoglalja magát valamivel, a másik az, ha társaságba megy. A kérdés csupán az, hogy akar-e tenni ellene az érintett fél, vagy sem, mert ha nem, akkor azzal, hogy sajnálja magát és töpreng, hogy miért magányos, azzal csak ront a helyzeten, persze nem azt mondom, hogy nincs értelme elgondolkodni azon, hogy miért is érzem magam magányosnak, hiszen igazán tenni ellene hatásosan csak úgy lehet, ha tudom mi az érzés kiindulási alapja, de hosszan emészteni magunkat emiatt nem szabad, inkább változtatni kell a dolgokon.


Hogy miért jutott ez az egész téma eszembe? Egyszerű, ma annyi dolgom volt még munka után, hogy ezerrel pörögtem, még akkor is amikor hazaértem, itthon viszont a négy fal fogadott, és hirtelen nagyon egyedül éreztem magam, és nem tudtam mit kezdjek magammal. Persze, mivel itthon is van jó pár dolgom, így csak rövid ideig volt rossz érzésem emiatt, amíg át nem gondoltam, hogy dehiszen én itthon sem fogok unatkozni egy percig sem, és nincs miért azon gondolkodnom, hogy egyedül vagyok a lakásban.


Ugyanez a téma néhány napja a munkahelyemen is szóba került, igaz ott nem velem kapcsolatosan, hanem egy munkatárssal kapcsolatosan, akit röviden leginkább úgy hívnék, hogy a kis-hülye, ugyanis ő tényleg magányos, viszont úgy látjuk, hogy nem is akar tenni ellene, mert ez így jó neki, van miért siránkoznia. Azt onnan gondoljuk, hogy tenni nem akar igazán ellene, mert amikor társasága támad, akkor meg azért siránkozik megállás nélkül, hogy folyton a nyakán ülnek a rokonok, barátok, soha sincs egy kis szabad ideje, hogy tudjon pihenni.


A magány valahogy mindig együtt jár a rosszkedvvel is, a jókedvű ember szerintem ritkán érzi magát magányosnak. Mivel engem vidám, és optimista embernek ismer a környezetem, így amikor kérdeztem, hogy miért gondolják, hogy ő magányos, és miért nem gondolják ugyanezt rólam, hogy magányos, vagy rosszkedvű vagyok, akkor az volt a válasz, hogy azért, mert te más alkat vagy, te el tudod magad foglalni, nem hergeled magad még jobban bele ezekbe a dolgokba.  Ez így is van, fent nevezett kis-hülye viszont az a típus pontosan, aki valahogy azt élvezi, hogyha panaszkodhat, attól érzi magát "jól", hogyha van min szenvednie, és ezt úgy teszi, hogy arról mindenki értesüljön is (hiszen csak így van értelme).

ember tervez

Mostanában sokszor előfordul, hogy nekem van egy elképzelésem a dolgokról, arról, hogy mit kéne csinálni, hogy kéne csinálni, és szépen eltervezem. Aztán vannak külső körülmények, amelyek beleszólnak az ember életébe, és eltérítenek az eredeti tervektől. Sokszor csupán apró különbségek vannak, viszont ezen apróságok láncolata végül egy teljesen más végkifejlethez vezet.

Néha ez nem baj, de mostanában gyakorlatilag semmi nem úgy történik, ahogy én eredetileg elképzelem, és ez egy idő után roppant frusztráló, és az ember már nem tud örülni a dolgoknak, még akkor sem, ha a történések lényege ugyanaz, és a pozitív dolgok is megtörténnek, csak nem úgy, ahogy az a tervben szerepelt. 

 

Tulajdonképpen az elmúlt két hónapom ilyesmiről szólt folyamatosan. Az elmúlt két nap során is csupán apró, látszólag lényegtelen dolgok módosultak, történtek máshogy, mint ahogy elképzeltem, mégis jelenleg tejesen máshol vagyok, mint ahol kéne legyek abban az esetben, hogyha minden terveimnek megfelelően alakul. Ma végre lezárult egy két hónapos tortúra, és pont olyan eredménnyel, amilyet szerettem volna, de a sok bosszúság, és nemvárt apróság miatt mégsem tudok még örülni az eredménynek. A változásokat eleinte még elég jól viseltem, de egy idő után már a hangulatomat is jócskán befolyásolta, a rossz hír rosszkedvűvé tett, és egy idő után már a jó sem hatott rám. És ez nem tetszik, mert én alapvetően nem ilyen vagyok, hanem egy örök optimista alkat.

 

Hogy lehet elérni azt, hogy ne jöjjön folyton közbe valami apróság, ami aztán borít mindent?