'56-ról 2021-ben

Egész hétvégén a ma este látott film, ami egyébként nem is 56-ról szólt, nem is magyar, hanem német, mégis ez a film szólt leginkább 56-ról. 

Az 56 utáni kivándorlás, menekülés, a félelem, a feszültség az érzések és azok feldolgozása, a múlt, az emberi sorsok, nehéz döntések és azok következményei. Mindez egy mondhatni limonádé, szerelem, nyár típusú filmben. 

A mában játszódik mégis át tudod érezni, hogy milyen lehetett akkor egy menekülő kisebbségi család sorsa, akik annyira féltek, annyira megsérültek lélekben az akkori eseményekben, hogy eltitkolták származásukat, megváltoztatták nevüket, és évekig még az anyanyelvüket sem használták. Mindent megtettek, hogy ne érje őket és legfőképp gyereküket hátrány azért, aki. 

Érdekes, hogy lassan az emberben megint az az érzés támad, hogy ha egyszer úgy dönt, hogy elhagyja ezt az országot, akkor legszívesebben mindent ami ide köti hátrahagyna maga mögött, mert az lassan már annyira fáj. 

Merj...

 Ma hazafele jövet a kocsiban szólt a rádió, és épp egy beszélgetés volt benne egy mentálhigiénés szakemberrel. Hallgattam a beszélgetést, és jól fel is csattantam rajta. Azt sikerült mondania, és sugallnia hogy boldogtalannak kell lenni, de minimum nem kell boldognak lenni, persze mint ahogy azt a párommal átbeszéltük valójában nem ezt akarta mondani, de ahogy elmondta pont ez jött át nekem. És hogy ez miért bosszantott fel, és miért vett rá, hogy ennyi év után tényleg billentyűzetet ragadjak? Hát...

De kezdjük kicsit messzebbről: A Klaszzik rádióban beszélgettek arról, hogy milyen fontos a mentális egészség, és hogy közelebb érezzük magunkat, a szakember egy példát is mesélt, hogy vannak olyan emberek, akik a lezárások alatt elvégeztek egy tanfolyamot, és lubickolva jól érezték magukat otthonukban, boldognak mondták magukat. Többek között neki is vannak ilyen ismerősei, közben ő amikor elment sétálni és gondolkodás közben arra jött rá, hogy ő nem érzi magát jól ebben az egész pandémiás helyzetben, és arra jött rá, hogy nem kell boldognak lennie, sőt lehet boldogtalan, és ő az is. És merjük kimondani, hogy mi se vagyunk boldogok. 

Én arra jutottam, hogy ez biztos valami amerikai tanulmányra alapozott állítás és hozzáállás, vagy az illető valójában burokban él, mert ha valaki valaha meghallgatott már néhány átlagos beszélgetést két magyar között, az tudja, hogy itt nem ahhoz kell bátorság, hogy felvállald, hogy boldogtalan vagy, hanem ahhoz, hogy ténylegesen boldog vagy, úgy őszintén, jól érzed magad. Gondoljunk csak bele, amikor találkozunk egy régi ismerőssel, akkor mennyi idő kell ahhoz, hogy elkezdje sorolni, hogy ki halt meg, kinek milyen betegsége van, kinek milyen szar az élete, vagy neki mennyi problémája van. A magyar tipikusan az, aki nem azt meséli hogy ő milyen boldog, hanem azt, hogy milyen szar az élet, és ha te is mondasz olyat, hogy neked se fenékig tejfel, akkor szinte biztos lehetsz benne, hogy hoz egy példát a saját életéből, ami alátámasztja, hogy neki még rosszabb, vagy legalább ismer valakit akinek minimum ugyanolyan rossz. Na és akkor ebben az országban hangzik az el, hogy merj boldogtalan lenni, sőt légy boldogtalan, vállald fel, hogy az vagy. Hát itt nem ahhoz kell bátorság, hogy boldogtalan légy, hanem ahhoz, hogy boldog...

Szóval arra jutottunk, tulajdonképpen arra akart buzdítani a szakember, hogy ne félj kimutatni az érzelmeid, ne érezz bűntudatot azért mert boldog vagy, míg a másik melletted nem az, és azért se, hogy boldogtalan vagy, még akkor is, ha mások körülötted azok. És ne mutass mást, mint ami tényleg igaz rád, ha boldog vagy, akkor tűnj annak, ha boldogtalan, akkor pedig annak, egyrészt azért mert erre van szükséged, hogy ne fojtsd magadba az érzéseid, nézz szembe a valódi érzéseiddel, mert csak így tudod feldogozni azokat, és igazán megélni azokat, és ha szükséges tovább lépni.  Csak sajnos ezt nem sikerült jól elmondania, mert hallgatva a beszélgetést inkább az volt az érzésed, hogy nem lehetsz boldog, ha boldognak mutatod magad, biztos hogy hazudsz magadnak és másoknak, és ez azért igazán bosszantó, hogy azt sulykolja a rádióban egy a mentális egészséggel foglalkozó szakember, hogy te boldogtalan vagy, mert kétféle ember létezik, a boldogtalan, és az olyan boldogtalan, aki boldognak hazudja magát, és hogy érezzem magam szarul, ha boldog vagyok, mert az tuti nem igaz, csak képmutatás. 

Te hogy látod? Tudod azt mondani, hogy boldog vagy úgy, hogy az nem hazugság? És tényleg álboldog emberekkel van tele az ország? Tényleg arra kell felhívni mások figyelmét, hogy nem kell boldognak lenni?