bürokrácia

Felmerült bennem az a kérdés is, hogy hogy lehet az, hogy egy hivatalos írásbeli kérelmet nem sikerül egy intézménynek megválaszolnia valamilyen módon. 

Teóriákat már gyártottam:

1. két hónap után sem tudják a választ:)

2. válaszoltak ők, csak nem jutott el a tudatukig, hogy azt talán el kéne juttatni nekem is.

3. úgy gondolják, ha nem nyaggatom őket egyfolytában nyilván nem is érdekel a válaszuk, tehát nincs is miért válaszoljanak. 

 

Azért egy kis jelmagyarázat a dologhoz: az intézmény eddig el tudott érni belső hálózatán, a kérés pedig arra vonatkozott, hogy ezt a belső hálózatot továbbra is fenn lehessen tartani. Az eredeti "szerződés" szerint ez augusztus végéig volt biztosítva, és azt mondták, hogy ezen változtatni nem lehet, aztán augusztus elején azt mondták, hogy de még is van rá lehetőség, csak írásban (papíron) ezt kérni kell. Rá két hétre, amikor már be lett adva a kérelem, azt az infót kaptam, hogy hát úgy néz ki mégsem lesz rá lehetőség, de biztosat augusztus 20-a után már tudnak mondani. Újabb fordulat, meglepő módon augusztus 20-a után sem tudtak biztosat mondani, de majd szeptember második hetében már tuti infó lesz és döntenek is. A kérelmen előrelátó módon megadtam egyéb elérhetőségeket is, hogyha a belső hálózat augusztus végével már nem lesz számomra elérhető, mert ők lekapcsolnak, akkor azért tudjanak elérni. Ezután én átszerveztem úgy a dolgaimat, hogy ne legyen K.O. az augusztus vége, és vártam nyugodtan, hogy teljen el a két hét még szeptemberből is. Igaz közben már megoldódott máshogy a "probléma" és abszolút nem érdekel, hogy mit fognak válaszolni, de azért azt elvárnám, hogy valamit válaszoljanak nekem, mert az úgy lenne illendő. Tévednék?

magány

Érdekes kérdés ez szerintem. Van olyan, aki nem érzi magát egyedül akkor sem, ha napokig nem szól hozzá senki, más meg akkor is magányosnak érzi magát, ha egy estét kénytelen egyedül tölteni. Persze ezek szélsőséges dolgok, van a kettő között átmenet is, és akár egy ember is érezheti különbözőképpen egyszer, mint máskor.


Szerintem a magány érzete akkor alakul ki a legkönnyebben, amikor nagy kontraszt van két dolog között, tehát például, ha egyik percben emberek között vagyok és pörgök, a másikban pedig egyedül a négy fal között és nincs miért pörögnöm. A magány nem könnyű, de tenni lehet ellene többféle módon is. Egyik megoldás az, ha az ember lefoglalja magát valamivel, a másik az, ha társaságba megy. A kérdés csupán az, hogy akar-e tenni ellene az érintett fél, vagy sem, mert ha nem, akkor azzal, hogy sajnálja magát és töpreng, hogy miért magányos, azzal csak ront a helyzeten, persze nem azt mondom, hogy nincs értelme elgondolkodni azon, hogy miért is érzem magam magányosnak, hiszen igazán tenni ellene hatásosan csak úgy lehet, ha tudom mi az érzés kiindulási alapja, de hosszan emészteni magunkat emiatt nem szabad, inkább változtatni kell a dolgokon.


Hogy miért jutott ez az egész téma eszembe? Egyszerű, ma annyi dolgom volt még munka után, hogy ezerrel pörögtem, még akkor is amikor hazaértem, itthon viszont a négy fal fogadott, és hirtelen nagyon egyedül éreztem magam, és nem tudtam mit kezdjek magammal. Persze, mivel itthon is van jó pár dolgom, így csak rövid ideig volt rossz érzésem emiatt, amíg át nem gondoltam, hogy dehiszen én itthon sem fogok unatkozni egy percig sem, és nincs miért azon gondolkodnom, hogy egyedül vagyok a lakásban.


Ugyanez a téma néhány napja a munkahelyemen is szóba került, igaz ott nem velem kapcsolatosan, hanem egy munkatárssal kapcsolatosan, akit röviden leginkább úgy hívnék, hogy a kis-hülye, ugyanis ő tényleg magányos, viszont úgy látjuk, hogy nem is akar tenni ellene, mert ez így jó neki, van miért siránkoznia. Azt onnan gondoljuk, hogy tenni nem akar igazán ellene, mert amikor társasága támad, akkor meg azért siránkozik megállás nélkül, hogy folyton a nyakán ülnek a rokonok, barátok, soha sincs egy kis szabad ideje, hogy tudjon pihenni.


A magány valahogy mindig együtt jár a rosszkedvvel is, a jókedvű ember szerintem ritkán érzi magát magányosnak. Mivel engem vidám, és optimista embernek ismer a környezetem, így amikor kérdeztem, hogy miért gondolják, hogy ő magányos, és miért nem gondolják ugyanezt rólam, hogy magányos, vagy rosszkedvű vagyok, akkor az volt a válasz, hogy azért, mert te más alkat vagy, te el tudod magad foglalni, nem hergeled magad még jobban bele ezekbe a dolgokba.  Ez így is van, fent nevezett kis-hülye viszont az a típus pontosan, aki valahogy azt élvezi, hogyha panaszkodhat, attól érzi magát "jól", hogyha van min szenvednie, és ezt úgy teszi, hogy arról mindenki értesüljön is (hiszen csak így van értelme).

ember tervez

Mostanában sokszor előfordul, hogy nekem van egy elképzelésem a dolgokról, arról, hogy mit kéne csinálni, hogy kéne csinálni, és szépen eltervezem. Aztán vannak külső körülmények, amelyek beleszólnak az ember életébe, és eltérítenek az eredeti tervektől. Sokszor csupán apró különbségek vannak, viszont ezen apróságok láncolata végül egy teljesen más végkifejlethez vezet.

Néha ez nem baj, de mostanában gyakorlatilag semmi nem úgy történik, ahogy én eredetileg elképzelem, és ez egy idő után roppant frusztráló, és az ember már nem tud örülni a dolgoknak, még akkor sem, ha a történések lényege ugyanaz, és a pozitív dolgok is megtörténnek, csak nem úgy, ahogy az a tervben szerepelt. 

 

Tulajdonképpen az elmúlt két hónapom ilyesmiről szólt folyamatosan. Az elmúlt két nap során is csupán apró, látszólag lényegtelen dolgok módosultak, történtek máshogy, mint ahogy elképzeltem, mégis jelenleg tejesen máshol vagyok, mint ahol kéne legyek abban az esetben, hogyha minden terveimnek megfelelően alakul. Ma végre lezárult egy két hónapos tortúra, és pont olyan eredménnyel, amilyet szerettem volna, de a sok bosszúság, és nemvárt apróság miatt mégsem tudok még örülni az eredménynek. A változásokat eleinte még elég jól viseltem, de egy idő után már a hangulatomat is jócskán befolyásolta, a rossz hír rosszkedvűvé tett, és egy idő után már a jó sem hatott rám. És ez nem tetszik, mert én alapvetően nem ilyen vagyok, hanem egy örök optimista alkat.

 

Hogy lehet elérni azt, hogy ne jöjjön folyton közbe valami apróság, ami aztán borít mindent?

Szerdai vonatozás

Az elmúlt héten is és most is szerdán utaztam nagyobb távolságot vonattal, mondhatni át a fél országon. Amiért írok erről az azért van, mert egyik alkalommal sem volt zökkenőmentes az utazás, jobban mondva a mai még nem is ért véget, szóval arról még nem is tudok múlt időben beszélni. 

 

Múlt héten sikeresen eljutottunk Bp-ről Karcagig, majd ott potom két órát vártunk, mert egy jóakaró a kocsiját Karcag után a síneken felejtette, állítólag arra is volt ideje, hogy a rendszámát leszedje. Szóval a kocsi a sínen volt, s az előttünk lévő vonat beleszaladt, aminek köszönhetően a helyszínelés idejére teljes vágányzár volt elrendelve. Azt tudtuk mi történt, csak azt nem lehetett tudni, hogy mikor engednek tovább. Két óra elteltével megérkeztek az első vonatok szemből, aztán az utánunk érkező IC-t elengedtük, majd mentünk mi is, de még ekkor is csak az egyik vágány volt járható. 

 

Ezen a héten meg pont az ellenkező irányba utazom, de a változatosság kedvéért ismét csak Karcagi jutottunk el, ezúttal azért, mert Kisújszálláson leszakadt a felsővezeték, ez most csak egy óra álldogálást jelentett és már haladtunk is tovább, de nem túl gyorsan, azóta már még egyszer álltunk valamennyit. Már 10 perce be kellett volna fusson a vonat Bp-re, de még olyan másfél órányira vagyunk. 

 

Már egész jól viselem a dolgot, de még mindig nem hoztam magammal túlélő csomagot, pedig ez csak két "élmény" a rengetegből, ami az elmúlt években ért engem vonatozásaim alkalmával.

 

Szóval nem javaslom a szerdai vonatozást...

Előszó

Már régen felmerült bennem az ötlet, hogy nem is lehet az olyan rossz, ha az ember blogot ír, aztán ezen a ponton meg is rekedtem. Körülbelül egy-másfél hónappal ezelőtt véletlenül ráakadtam egy blogra, melyet el kezdtem olvasni (leköt és tetszik), és olvasás közben újra felmerült bennem, hogy tényleg nem is lehet olyan rossz egy blogot írni. Ez a gondolat addig érlelődött bennem, amíg végül ma úgy döntöttem, nem halogatom tovább, belekezdek. 

 

Gondolom az elején leginkább csak magamnak írogatok, de se baj, addig csinálom, amíg kedvem van hozzá.