magány

Érdekes kérdés ez szerintem. Van olyan, aki nem érzi magát egyedül akkor sem, ha napokig nem szól hozzá senki, más meg akkor is magányosnak érzi magát, ha egy estét kénytelen egyedül tölteni. Persze ezek szélsőséges dolgok, van a kettő között átmenet is, és akár egy ember is érezheti különbözőképpen egyszer, mint máskor.


Szerintem a magány érzete akkor alakul ki a legkönnyebben, amikor nagy kontraszt van két dolog között, tehát például, ha egyik percben emberek között vagyok és pörgök, a másikban pedig egyedül a négy fal között és nincs miért pörögnöm. A magány nem könnyű, de tenni lehet ellene többféle módon is. Egyik megoldás az, ha az ember lefoglalja magát valamivel, a másik az, ha társaságba megy. A kérdés csupán az, hogy akar-e tenni ellene az érintett fél, vagy sem, mert ha nem, akkor azzal, hogy sajnálja magát és töpreng, hogy miért magányos, azzal csak ront a helyzeten, persze nem azt mondom, hogy nincs értelme elgondolkodni azon, hogy miért is érzem magam magányosnak, hiszen igazán tenni ellene hatásosan csak úgy lehet, ha tudom mi az érzés kiindulási alapja, de hosszan emészteni magunkat emiatt nem szabad, inkább változtatni kell a dolgokon.


Hogy miért jutott ez az egész téma eszembe? Egyszerű, ma annyi dolgom volt még munka után, hogy ezerrel pörögtem, még akkor is amikor hazaértem, itthon viszont a négy fal fogadott, és hirtelen nagyon egyedül éreztem magam, és nem tudtam mit kezdjek magammal. Persze, mivel itthon is van jó pár dolgom, így csak rövid ideig volt rossz érzésem emiatt, amíg át nem gondoltam, hogy dehiszen én itthon sem fogok unatkozni egy percig sem, és nincs miért azon gondolkodnom, hogy egyedül vagyok a lakásban.


Ugyanez a téma néhány napja a munkahelyemen is szóba került, igaz ott nem velem kapcsolatosan, hanem egy munkatárssal kapcsolatosan, akit röviden leginkább úgy hívnék, hogy a kis-hülye, ugyanis ő tényleg magányos, viszont úgy látjuk, hogy nem is akar tenni ellene, mert ez így jó neki, van miért siránkoznia. Azt onnan gondoljuk, hogy tenni nem akar igazán ellene, mert amikor társasága támad, akkor meg azért siránkozik megállás nélkül, hogy folyton a nyakán ülnek a rokonok, barátok, soha sincs egy kis szabad ideje, hogy tudjon pihenni.


A magány valahogy mindig együtt jár a rosszkedvvel is, a jókedvű ember szerintem ritkán érzi magát magányosnak. Mivel engem vidám, és optimista embernek ismer a környezetem, így amikor kérdeztem, hogy miért gondolják, hogy ő magányos, és miért nem gondolják ugyanezt rólam, hogy magányos, vagy rosszkedvű vagyok, akkor az volt a válasz, hogy azért, mert te más alkat vagy, te el tudod magad foglalni, nem hergeled magad még jobban bele ezekbe a dolgokba.  Ez így is van, fent nevezett kis-hülye viszont az a típus pontosan, aki valahogy azt élvezi, hogyha panaszkodhat, attól érzi magát "jól", hogyha van min szenvednie, és ezt úgy teszi, hogy arról mindenki értesüljön is (hiszen csak így van értelme).