Megyek ma le a metróba egy kellemes ebéd után egy volt kollegával, és egyszercsak a szél a nyakamban lévő sál egyik szárát a szél az a fejemnek fújta, teljesen eltakarva az egész fejem és a kilátást is, egy pár pillanatig vártam, hogy majd visszaesik, majd rájöttem, hogy nem, ez ott maradt, s még akkor sem jutottam oda, hogy leszedjem az arcomból, amikor tudatosult, hogy ottmarad, mert akkor inkább a nevetés jött rám, aztán csak leesett, hogy azért nem árt ha látom mikor ér véget a mozgólépcső, ha nem akarok úgy megérkezni, hogy a metrószinten elterülök, mint egy olajtó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése