gondolatok március 15-éhez

Lassan megint itt van az ünnep, mely kapcsán elgondolkodtam, hogy annak idején vajon az akkor élő emberek mennyire éltek félelemben a harcok miatt, az egész szabadságharc mennyire érintette a mindennapokat. Vajon az otthon maradottak tudták, hogy hol vannak harcok? Féltek akkor amikor a frontvonal hozzájuk közeledett?

Ugyenezek a kérdések persze felmerülnek a későbbi harcok során is, de a 20. század harcairól már akár élő emberektől is hallhattunk beszámolót, így azokról vannak elképzeléseim. És azért az akkori harcot másként képzelem, mint a modern háborúkat.

Ha belegondolok, hogy nekem volt-e már olyan érzésem, hogy van félnivalóm esetleges harcok miatt, akkor azt kell mondanom, hogy igen, volt. Volt olyan, amikor a harcok szelét mi is érezhettük, kétszer is, pedig én még csak 30 vagyok.

A régebbi, és félelmetesebb élmény számomra a romániai forradalom volt, amikor mi már a határon innen a tévén keresztül néztük, hogy tőlünk alig 30 km-re milyen események vannak. Az egész család együtt ült és figyelte a Panoráma tudósítását, és a friss híreket, és közben tudtuk, hogy ha nagyon elfajul odaát a helyzet, akkor a határon mentő vonat áll, és édesanyámat ilyen esetben bármikor berendelhetik a kórházba, mert ott készenlét volt. Azt akkor nem is tudtam, és nem is annyira aggódtam, hogy a nagyszüleim, akik odaát maradtak, és a város főterén laktak veszélyben lehetnek, csak később tudtam meg, hogy egyébként ott előttük is lövöldöztek. Én 7 évesen még nem sok mindent fogtam fel abból, hogy az a helyzet milyen félelmetes lehet, de egyszerűen érezni lehetett a feszültséget mindenkin, azt viszont én is éreztem.

A másik eset jóval később volt, amikor már mi NATO tagok voltunk, és a NATO bombázta Szerbiát. Akkor jóval kevésbé éreztem magam veszélyben, olyan jó messzinek tűnt azért az a 200 km, de az zavaró volt, hogy naponta többször húztak el fejünk felett az országhatáron járőröző vadászgépek, szóval az számunkra jóval kevésbé volt félelmetes, de amikor később hallottam, hogy szegedről még a robbanások fényét és hangját is lehetett néha hallani, akkor én nagyon örültem, hogy ilyen élményben nem volt részem.

Szóval igazából nehéz eldönteni, hogy ők érezték-e a saját bőrükön a messze zajló harcokat, és amikor nem, csak hallottak róla, akkor volt-e bennük félelem, mert akkor azért nem volt olyan realisztikusan ábrázolva a dolog, mint manapság a tv képernyőén, ahol viszont most mindent láthatunk, nyomon követhetünk, és ebből következően sokkal jobban tarthatunk attól, hogy mi történne, ha nálunk is harcok lennének.

Vajon előfordult már a történelem során olyan, hogy egy generáció le tudta élni anélkül az életét, hogy tudta volna, mi az a háború?