23 éve

23 éve volt, hogy átköltöztünk. Nekem nagyon halvány emlékem van az egészről. Édesanyám azonban sokkal jobban emlékszik erre, magára a napra is, arra az október 20-ra, és az azt megelőző hónapokra, évekre, amikor a kivándorlási procedúra zajlott. Napjainkban azt elképzelni is nehéz, és reméljük ez így is marad. 

Visszatérve arra a bizonyos napra: Nagyjából olyan volt ez, mint a háborúban, amikor a nemkívánatos elemeket bevagonírozták, és elszállították táborokba. A távozók számára külön őrzött váró volt fenntartva, ott kellett várni, hogy megérkezzen a vonat, amire rendőrkordon között lehetett felszállni. Számunkra külön vagon volt fenntartva, hogy ne keveredjünk másokkal. A váróba volt lehetőség elbúcsúzni az otthon maradóktól. A vonat még a határ átlépése előtt egyszer megállt, a határállomásnak számító utolsó állomáson, amely olyan közel volt, hogy otthon maradó nagyszüleim, miután mi felszálltunk a vonatra, fogták magukat és átautóztak oda, de ott persze már nem jöhettek a vonathoz, csak egy vágánnyal odábbról még tudtak pár szót váltani velünk. A vámvizsgálat nagyjából 30 percet vett igénybe, amíg a vonatot katonák őrizték. 

A költözéshez egy egy táskát vihettünk magunkkal, és annyi ruhát és egyebet, ami azokba belefért, úgy engedtek ki minket, mintha egy hosszú hétvégére utaznánk csak. A többi cuccunk napokkal később érkezett meg, de az sem haladhatta meg a fejenkénti 50 kg és összesen egy garnitúra bútort. Mi pont a legszigorúbb időben kaptunk engedélyt a távozásra, de nem volt mit csinálni. Kocsit nem lehetett kihozni, csak vonattal lehetett átlépni a határt a kivándorlóknak.

A határon átkelve rögtön az első állomáson le is szálltunk, ott várt ránk másik nagypapám. Édesanyám elmondása szerint alig mertünk leszállni a vonatról, mert ott is katonák őrizték, megkérdezte, hogy szabad-e leszállni, mert mi csak idáig utaztunk volna. A katona a kérdésen is meglepődött, holott ez nem is volt olyan furcsa kérdés, hisz a határ túl oldalán számos esetben rálőttek azokra, akik a határzónában úgymond tilosban jártak. 

Miután leszálltunk és odamentünk nagypapámhoz, aki nagyon ritkán érzékenyült el, de ez alkalommal igen, miután üdvözöltük egymást leültünk ott az állomáson szendvicset enni, melyet nagymamám készített, az a szendvics más volt, és ez az alig 15 km-es utazás is más volt mind addig vagy azóta bármi. Az a szendvics a szabadság ízét hordozta magában. Az a 15 km-es út pedig egy új világba, átlépés egy olyan falon, ami akkor még áttörhetetlennek látszott. Ennek jelentőségét még az akkor alig 4 éves testvérem is felfogta.

Ebből az egészből én szinte csak arra emlékszem, hogy ott az állomáson falatozunk, és arra is csak nagyon halványan.