Tegnap szóba jött a párommal a család, s az, hogy én mennyire oda vagyok a nagy családért, mennyire szeretem, amikor sokan vannak körülöttem, és pörögnek a dolgok. Valami kapcsán azt mondta, hogy én mennyire temperamentumos vagyok, s ez mintha nem lett volna rám eddig jellemző. Erről eszembe jutott egy rég volt augusztus 19-e, amikor nagyjából 9-en készülődtünk, hogy kimegyünk egy koncertre a főtérre, és mindenki a ott nyüzsgött, egyszerre beszélt, és pergett forgott a lakásunk előszobájában, amikor becsengetett egy baráti család, és a lépcsőházba lépve már hallotta a tőlünk kiáradó nyüzsgés zaját, és felérve megállapították, hogy gondolhatták volna, hogy tőlünk jön, meg hogy olyanok vagyunk, mint egy nagy olasz család, ahogy az a filmekbe szokott lenni. És bevallom én pont ezt imádom. Ebből a szempontból igazán nagy kicseszés a sors részéről, hogy nem, vagy csak igazán nehezen lehetne saját családom. És valahol az is, hogy térben ennyire szétszóródva éljük mindennapjaink. S habár a barátom nem igazán érti, hogy miért vagyok én annyira oda a Testvérek sorozatért, de a megfejtés nagyjából az, hogy azért mert olyasfajta nagy családról szól, amit én bírok, amilyet szeretnék, jó volna, ha mi is térben is ennyire közel lennénk egymáshoz, és egymás agyára tudnánk menni, együtt sírni, és együtt nevetni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése