Évfordulók

Ma lenne édesapám 64 éves, amit igazán nehéz elképzelni, ennyi év távlatából, igazából nem is tudom. 

Holnap pedig 24 éve annak, hogy átköltöztünk, tulajdonképpen mind a két témáról írtam már talán, de persze ilyenkor mindig felelevenedik az élmény, az emlék. Felkavarodnak a dolgok. Kicsit szomorkás ez az egész, pedig nem feltétlenül kéne az legyen. 

Kis koromban nem nagyon gondolkodtam ezen, most így felnőtt fejjel már egész másként gondolok rá, talán azért mert át tudom érezni, ésszel felfogni, hogy van olyan helyzet, amikor az ember úgy dönt, hogy elhagyja szülőföldét, és az ismeretlent, az idegent választja helyette, bízva abban, hogy ott jobb lesz.

Ott és akkor egy diktatúra volt, és úgy jöhettünk el, hogy összesen 1 szobabútort, és fejenként 50 kg egyéb holmit hozhattunk magunkkal. Gondoljatok bele, egy egész életet belezsúfolni 50 kg-ba és felszámolni mindent, nem marad meg a lakás, ahova vissza lehet menni, és szépen apránként áthangyászni a maradékot, vagy pénzé tenni és a pénzt magunkkal hozni. Figyelő szemek követik nyomon minden lépésed, nézik ahogy elköszönsz az otthon maradóktól, majd kordonnal választanak el, és nem ott a vonat ajtajában köszönsz el, és nem is igazán tudod, hogy mikor tudsz legközelebb találkozni velük újra. Majdnem olyan az egész, mint a deportálás. A vonat alig megy odább, 10 km múlva már egy másik ország, egy másik világ, s begördül az állomásra, ahol nincs kordon, leszállhatsz szabadon, senki nem akar rád ugrani, hogy hová mész.

Leszálltunk a kis táskáinkkal, és az állomáson ott várt bennünket nagypapám, és leültünk, megettük azokat a szendvicseket, amiket ő hozott, a "szabadság szendvicseit", s mentünk tovább az idegenbe. Az egy szobabútorunk és az 50 kg csomagunk nagyjából két hét múlva érkezett meg, annak annyival több kellett, hogy megtegye azt a néhány 10 km-t.

Szóval 24 éve elég érdekes napok voltak ezek számomra, de igazából alig emlékszem valamire.