törékeny élet

Az ember nem is gondol bele, hogy milyen törékeny is maga az élet, és hogy milyen csoda is, természetesnek vesszük, és azt is, hogy egészségesek vagyunk. Ha van egy betegség, ami ne adj Isten még súlyos is, akkor annak már a puszta tudata is nagyon megviseli az embert. 

Az egyik unokatestvérem kisfia, aki alig töltötte be a két évet  egyszercsak elkezdett furán mozogni, kicsit húzza a lábát, nem jól mozgatja a karját, s emiatt elkezdték kivizsgáltatni. Az orvosnő azt mondta, habár még semmi nem utalt rá, hogy agydaganat, s elküldte MRI-re. Sajnos igaza lett. Most a szülei a leletekkel körbejárták a nagy kórházakat, és Szegeden azt mondta egy orvos, hogy ha nem romlik az állapota, akkor januárban megműti. Mivel ők erdélyiek, így ez potom 7000 euróba fog kerülni. Mivel találtak a szülők orvost, aki vállalja, most keresik a forrást, hogy ki tudják fizetni. Ha esetleg valakinek van ötlete, ismer olyan alapítványt, aki tudhat segíteni, ne habozzon ezt megosztani velem.

Belegondolni is szörnyű, hogy tulajdonképpen az egyetlen esélye, ha megműtik, és hát egy agyműtét azért igen veszélyes, és nincs rá garancia, hogy a műtét a kívánt sikert hozza. Ilyen helyzetben igazán borzasztó lehet a szüleinek, mert ők teljesen tudatában vannak a dolgoknak, és náluk jobban nem kötődik senki a gyermekhez. A kicsinek tulajdonképpen az egészben az lehet az egyetlen "jó", hogy talán még nincs teljesen tudatában annak, hogy mi vár rá, nem nyomasztja a halál gondolata. És ilyen szempontból tulajdonképpen neki a "legjobb", mert mindenki más tudatában ott motoszkál a veszteség tudata, hogy mi minden rossz történhet, és mi minden szép és jó állhatna még előtte.

Ez az egész már napok óta motoszkál a fejemben, és akaratlanul is hat rám. Egy idegen gyermeknél is hatna, de akkor valahogy könnyebb tovább lépni gondolatban, mint így, amikor személyes kapcsolat is van. 

Az ember azt mondja, hogy csak egészség legyen, és a többi nem számít, de van, akinek még ez sem adatik meg. Persze meglehet, hogy habár eddigi élete rövid, de attól még igazán boldog volt, és bízzunk benne, hogy lesz még a jövőben is boldog és felhőtlen, bízzunk a legjobbakban. 

Számomra azért esik nehezemre igazából pozitívan látni a jövőjét, pedig azt kellene, mert gimibe volt egy osztálytársam (akiről korábban már írtam is, ő kapcsán jutott eszembe az a kérdőív is szeptemberben), akinek szintén agydaganata volt, megműtötték, és sajnos elvesztette a hallását, és bizony 4 év alatt, amíg osztálytársak voltunk láthattuk, ahogy sajnálatosan épül le, tolószékbe került, és sajnos azóta meg is halt. S az alatt a néhány év alatt láttuk, hogy az anyukáját mennyire megviseli, az ami a lányával történik. Egyszerűen szörnyű az ilyen...