Amikor egy ember egy csapatba kerül választhatja azt, hogy a csapat tagja lesz illetve azt is, hogy megőrzi önállóságát, és vállalja, hogy a sodrás szélén, a partvonalon marad egyedül.
Ha az első lehetőséget választja, és sikerül beilleszkednie, akkor ott lesznek mindig a társak, hogy segítsék, ha bajba kerül, ha nehézségei támadnak, mindig lesz valaki, akire számíthat, amely erőt, önbecsülést és csapatszellemet ad neki, és előbb vagy utóbb ő is tud segíteni a másikon, ha annak arra lesz szüksége.
Ha a másodikat választja, azaz marad önálló és vállalja, hogy így egyedül kell kiállnia a megpróbáltatásokat, akkor erősebb személyiséggé válik, ugyanakkor szembesülhet a magánnyal, és a kirekesztéssel, de mindezt önszántából teszi.
Aztán van az az eset, amikor azt szeretné, hogy a csapat tagja legyen, de mégis úgy legyenek a dolgok, ahogy ő szeretné, ez akkor lehetséges, ha meg tudja magának nyerni a többieket. Megnyerni többféle képen lehet, egyrészt, ha szimpatikus másoknak, mely sokkal könnyebben megy azoknak, akik megfelelő testi adottságokkal rendelkeznek ehhez, legalábbis az elején, aztán azonban a másik a kedves modorával, a megnyerő személyiségével képes kompenzálni hátrányát, és bármely verzióból lehet vezetője a csapatnak, ha elég kitartó, és eléggé akarja azt. Ha már egyesek szemében vezető szerepűnek látszik, akkor lesznek olyan emberek, akik azért csapódnak hozzá, mert abból valami pluszt remélnek és szeretnének valami előnyt kicsikarni maguknak másokkal szemben. Ha a vezető nem elég magabiztos saját magát illetően, akkor ezek a személyek célt is érnek, megszerzik a szükséges kegyet saját maguk számára.
Van egy negyedik eset is, amikor az ember a csapat tagjává akar válni, de a csapat vezetője ezt nem hagyja, és a kispadra ülteti, soha nem engedi játszani. Ez olyan, mint az iskolában, amikor a csapatjátékoknál az kapitányok kiválasztják, hogy kit szeretnének a saját csapatukban látni, és az ember utoljára marad ott, s végül mégiscsak kiválasztják, mert nem tehetik meg, hogy kihagyják, de nem azért mert akarják, csak azért mert nem tehetnek ellene semmit. Szóval van olyan eset, amikor az ember a kispadra kényszerül, és hiába próbál meg a csapat szerves részévé válni, az nem engedi be magába, mert a kapitány nem hagyja. Persze tudjuk az nem jó kapitány, aki nem tartja egyenlőnek csapata tagjait, de sajnos ritka az igazán jó kapitány.
Kérdés, hogy melyik a jobb, ha te csapatjátékosnak érzed magad, de a csapat nem fogad be, és ott vagy a kispadon, vagy az, ha nem is akarsz a csapat része lenni?
Igazából egyik esetben sem vagy feltétlenül magányos, mert lehet, hogy nem csak téged nem fogad be a csapat, és így van más is, akivel kis csoportot alkothatsz a peremen, illetve az is simán előfordulhat, hogy nem csak te nem akarsz része lenni a csapatnak, hanem más sem, és ekkor is szerveződhet egy csoport.
Az, hogy mivel jársz jobban függ attól is, hogy mennyire van alattad védőháló, illetve milyen a megítélése a csapatnak mások szemében. Mennyire őszinte az, ha közelednek hozzá? Azért teszik mert azonosulni tudnak a szellemével, vagy azért mert önös érdekük, vagy egyszerűen csak az érdekük úgy kívánja, és attól is függ, hogy a csapat mennyire nyitott ezek felé a közeledők felé, és mennyire szolgálja ki azokat. Ez az egész pedig a vezetőtől függ, így aztán simán lehet, hogy sokkal szimpatikusabb az, aki a csapaton kívül lavíroz annál, aki benne van, vagy akár pont fordítva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése