Nagyon könnyű hozzánőni egy helyhez, főleg ha ott kellemes emlékek, családi és szeretet veszi körül. Aztán évek múltán, amikor az a hely már csak vendéglátód, akkor is jó érzés oda visszamenni, olyan, mintha hazamennél. Kötődsz hozzá, ahogy Petőfi fogalmaz: "Ott vagyok hon, ott az én világom". S amikor eljön az az idő, amikor végleg búcsút kell venned attól a környezettől, attól a lakástól, amelyhez kellemes emlékeid kötnek, akkor az nagyon nehéz. Hiába áll ott majd a város, és hiába mehetsz oda vendégeskedni, egy szállodában megszállni már nem olyan, nem az, mintha haza jönnél. Persze a régi emlékek az utcákat róva ilyenkor is előtörnek a mélyből, és habár érzed, hogy ez már nem az a hely amit ismertél, ettől még fontos marad számodra.
Amikor elköszönsz a lakástól amit ismertél, s egyszersmint búcsút intesz a múltnak, ami hozzá köt, az nehéz, rossz érzés, még akkor is, ha az új helyen már nem vagy idegen, és a régin is már inkább csak vendég voltál.
Mégha most nem is én csinálom ezt végig, akkor is rossz hatással van rám, szomorú leszek tőle, nem is gondoltam, hogy ennyire. Két oka lehet, egyrészt mert hozzám közelálló személyről van szó, másrészt mert olyan véglegesnek hat, hisz azért ment haza, hogy elbúcsúzzon a lakástól, melyet hamarosan eladnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése