Az Olt és a Maros legendája azok közé tartozik, melyeket már gyerekként is ismertem, habár így visszagondolva nem teljesen így emlékeztem rá:
Rengeteg nagy sziklahegy
emelkedik Balánbánya fölött: Tarkő a neve.
Arról a szépséges szép tündérasszonyról nevezik Tarkőnek,
aki ennek előtte több ezer esztendővel
itt lakott aranypalotában. Volt mindene, amit szeme-szája kívánt; volt két
nevendék leánya: Maros és Olt, mind a kettő szép, mint a ragyogó nap, s Tarkő
tündér mégis szomorú volt mindig. Naphosszat üldögélt a palota ablakában, mely
keletre nézett, szeméből folyt a könny, s a szívéből
sűrű sóhajtás szállott a magas egekbe. Sok
nagy szomorúságot okozott anyai szívének a két leányzó, akik folyton
perlekedek. Maros, az idősebb, csendesebb természet volt, de
bántotta erősen, hogy a könnyen lobbanó, tüzes Olt
mindenben első akart lenni. De volt ennél nagyobb
szomorúsága is az ő szívének. Még gügyögő
gyermekek voltak a leányai, mikor a tündérek királya számkivetette az ő
férjurát, aki hatalmas nagyúr volt a tündérek között, s egyszer feltámadott a
király ellen is.
-Az legyen a büntetésed, mondotta a tündérek királya, hogy soha többé ne lásd a
feleségedet. A tenger legyen a te birodalmad, a feleségedé a szárazföld. Eredj,
s vissza ne kerülj ide többet!
A számkivetett tündér, Tarkő ura, a Fekete-tenger mellett húzódott
meg, onnét sóhajtozott vissza szép felesége és gyermekei után. Hiába kért,
hiába várt kegyelmet, nem kapott soha.
-Anyám, édesanyám kérdezte egyszer Maros, miért vagy mindég olyan szomorú?
Mondotta Tarkő:
-Két nagy bánat nehezedik az én szívemre. Az egyiket ti okozzátok, mert mindég
vetélkedtek. A másik nagy bánatot a mi királyunk okozza, aki számkivetette a ti
apátokat. Ezért vagyok talpig gyászban, viselem is a gyászt halálom napjáig. Ha
egyetértenétek, eljuthatnátok hozzá. Folyóvízzé változtatnálak, s összetett erővel
áttörhetnétek sziklákon-, hegyeken, vad rengetegeken.
-Akarjátok, hogy folyóvízzé változtassalak?
-Akarjuk, akarjuk! Mondták lelkes szóval a leányok.
De míg Tarkő a másik szobába ment a varázsvesszőért,
a két leány összeveszett azon, hogy kinek a neve alatt utazzanak. Tarkő
nem hallotta a perlekedést, s megölelvén, megcsókolván a lányokat, mindkettőt
meglegyintette az aranyvesszejével. Abban a pillanatban csörgedező
patakká váltak, s elindultak ketten kétfelé.
-Ó, jaj nekem, hát nem együtt mentek? Jajgatott Tarkő.
; Jertek vissza, jertek!
De már nem hallották jajszavát. Olt tüzesen tört előre,
Maros is szaladott, de már valamivel csendesebben, de más irányba. S amint
tovább-továbbhaladtak, nőttek, növekedtek. Olt szilajul vágott a
hegyeknek, sodorta a fákat, köveket, sziklákon tört keresztül. Ám alig ért a
verestoronyi szorosig, kimerült, alig-alig folydogált, meg-megállapodott, s
nagy nehezen lépett egyet-egyet elébb.
Búsan sóhajtozott magában:
-Ó, miért nem hallgattam édesanyám szavára! Itt kell elpusztulnom egyedül,
elhagyottan, senki sem könyörül rajtam."
Ám egyszerre zúgást, morajlást hall, s ím látja, hogy hömpölyög felé lassan,
méltóságosan egy rengeteg nagy folyó. És hallja Maros hangját:
-Jere, jere! Tarts velünk! Engem magába fogadott a Duna, ő
elvisz édesapámhoz, elvisz téged is.
-Ó, vigyél el engem is esdekelt, Olt, hadd látom meg édesapámat!
Abban a pillanatban a vén Duna hátára kapta Oltot, ki bezzeg most szeretettel
ölelte, csókolta testvérét, Marost. Így látták meg édesapjukat, ki ott állott a
Fekete-tenger partján, azon a helyen, ahol a Duna beléje szakad.
A lányok máig hordják Tarkő
üzenetét a Fekete-tengerhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése