Legenda 2

Az Olt és a Maros legendája azok közé tartozik, melyeket már gyerekként is ismertem, habár így visszagondolva nem teljesen így emlékeztem rá:

Rengeteg nagy sziklahegy emelkedik Balánbánya fölött: Tarkő a neve.
Arról a szépséges szép tündérasszonyról nevezik Tarkőnek, aki ennek előtte több ezer esztendővel itt lakott aranypalotában. Volt mindene, amit szeme-szája kívánt; volt két nevendék leánya: Maros és Olt, mind a kettő szép, mint a ragyogó nap, s Tarkő tündér mégis szomorú volt mindig. Naphosszat üldögélt a palota ablakában, mely keletre nézett, szeméből folyt a könny, s a szívéből sűrű sóhajtás szállott a magas egekbe. Sok nagy szomorúságot okozott anyai szívének a két leányzó, akik folyton perlekedek. Maros, az idősebb, csendesebb természet volt, de bántotta erősen, hogy a könnyen lobbanó, tüzes Olt mindenben első akart lenni. De volt ennél nagyobb szomorúsága is az ő szívének. Még gügyögő gyermekek voltak a leányai, mikor a tündérek királya számkivetette az ő férjurát, aki hatalmas nagyúr volt a tündérek között, s egyszer feltámadott a király ellen is.
-Az legyen a büntetésed, mondotta a tündérek királya, hogy soha többé ne lásd a feleségedet. A tenger legyen a te birodalmad, a feleségedé a szárazföld. Eredj, s vissza ne kerülj ide többet!
A számkivetett tündér, Tarkő ura, a Fekete-tenger mellett húzódott meg, onnét sóhajtozott vissza szép felesége és gyermekei után. Hiába kért, hiába várt kegyelmet, nem kapott soha.
-Anyám, édesanyám kérdezte egyszer Maros, miért vagy mindég olyan szomorú?
Mondotta Tarkő:
-Két nagy bánat nehezedik az én szívemre. Az egyiket ti okozzátok, mert mindég vetélkedtek. A másik nagy bánatot a mi királyunk okozza, aki számkivetette a ti apátokat. Ezért vagyok talpig gyászban, viselem is a gyászt halálom napjáig. Ha egyetértenétek, eljuthatnátok hozzá. Folyóvízzé változtatnálak, s összetett erővel áttörhetnétek sziklákon-, hegyeken, vad rengetegeken.
-Akarjátok, hogy folyóvízzé változtassalak?
-Akarjuk, akarjuk! Mondták lelkes szóval a leányok.
De míg Tarkő a másik szobába ment a varázsvesszőért, a két leány összeveszett azon, hogy kinek a neve alatt utazzanak. Tarkő nem hallotta a perlekedést, s megölelvén, megcsókolván a lányokat, mindkettőt meglegyintette az aranyvesszejével. Abban a pillanatban csörgedező patakká váltak, s elindultak ketten kétfelé.
-Ó, jaj nekem, hát nem együtt mentek? Jajgatott Tarkő. ; Jertek vissza, jertek!
De már nem hallották jajszavát. Olt tüzesen tört előre, Maros is szaladott, de már valamivel csendesebben, de más irányba. S amint tovább-továbbhaladtak, nőttek, növekedtek. Olt szilajul vágott a hegyeknek, sodorta a fákat, köveket, sziklákon tört keresztül. Ám alig ért a verestoronyi szorosig, kimerült, alig-alig folydogált, meg-megállapodott, s nagy nehezen lépett egyet-egyet elébb.
Búsan sóhajtozott magában:
-Ó, miért nem hallgattam édesanyám szavára! Itt kell elpusztulnom egyedül, elhagyottan, senki sem könyörül rajtam."
Ám egyszerre zúgást, morajlást hall, s ím látja, hogy hömpölyög felé lassan, méltóságosan egy rengeteg nagy folyó. És hallja Maros hangját:
-Jere, jere! Tarts velünk! Engem magába fogadott a Duna, ő elvisz édesapámhoz, elvisz téged is.
-Ó, vigyél el engem is esdekelt, Olt, hadd látom meg édesapámat!
Abban a pillanatban a vén Duna hátára kapta Oltot, ki bezzeg most szeretettel ölelte, csókolta testvérét, Marost. Így látták meg édesapjukat, ki ott állott a Fekete-tenger partján, azon a helyen, ahol a Duna beléje szakad.
A lányok máig hordják Tarkő üzenetét a Fekete-tengerhez.