Ezt a verset egy levélben kaptam, és olyan szépnek és szomorúnak és meghatónak éreztem, annyira megfogott, hogy úgy gondoltam leírom ide. A szerzője ismeretlen. Gondolom az efféle bejegyzésekért tűnök lánynak.
Szóval íme a költemény:
Egyedül ültem le olvasni a parkban,
Szomorú fűzfának védő árnyékában.
A csalódottságra volt elég jó okom.
Megbántott a világ ezt vettem én zokon.
Ha ettől még nem lett volna elég rossz a napom
Elém állt egy kisfiú izgatott volt nagyon.
Kipirult s kifulladt a játék hevében:
Felhevülten így szólt:
"Néni, ide nézzen!"
Kezében elhervadt virág kornyadozott,
Lankadt szirmai tán nem látták a napot?
Halott virágával küldtem volna tova,
Mosolyt színleltem hát, s bámultam máshova.
Nem ment el, sőt inkább mellém ült a padra,
Virágot szaglászta, s mondta kisvártatva:
"Az illata csodás, s bizony szép is nagyon
Itt szedtem magának, tiszta szívvel adom."
Haldokló virág volt, mit átadott,
Ragyogó színe rég megkopott.
Tudtam azonban, el kell fogadnom,
A fiú különben tán sosem hagy nyugton.
Nyúltam a növényért, hogy elvegyem tőle,
De ő csak tartotta fel a levegőbe.
Eddig nem tűnt fel, ekkor vettem észre,
A fiúcska nem lát, mert, hogy vak szegényke.
Hangom megremegett, szememben könny égett,
Megköszöntem neki, hogy talált ilyen szépet.
"Szívesen" mondta s vidáman elfutott.
Nem tudta, hogy bennem mily mély nyomot hagyott.
Eltűnődtem rajta, vajon, mint láthatta,
Hogy egy nő a fűzfa alatt önmagát siratta.
Honnan vette észre borús keservemet?
Talán a szívével lát jól ez a gyerek?
A vak gyermek szemével végre megértettem,
a világgal nincs baj, itt a hiba bennem.
Nem láttam meg eddig milyen szép az élet,
Megfogadtam, hogy ezután élvezem a szépet.
A hervatag kórót orromhoz emeltem.
Gyönyörű rózsának illatát éreztem.
Közben a fiúcska új gazzal kezében
egy gyanútlan öregembert készült felvidítani éppen.
Van egy nagyon kedves barátom. Volt kollégám. Ő mondta, hogy neki női lelke van. Nagyon jó barát.
VálaszTörlés