berlini fal

Ma este láttam egy filmet a berlini fal leomlásáról, egy dokumentumfilmet, ami azt mutatta be, hogy mi vezetett el odáig, hogy a végén megszűnt a határ Berlin két fele között. Érdekes azon elgondolkodni, hogy milyen lehetett Nyugat-Berlinben élni, ami gyakorlatilag körül volt kerítve, habár talán annyira nem volt zárt világ, mint a keleti rész.

Én még túl fiatal voltam ahhoz, hogy felfogjam mit jelentett a vasfüggöny innenső oldalán lakni, mit jelentett az, hogy a nyugati világot, amiben most mi is élünk, csak x évenként lehetett néhány hétre meglátogatni, és akkor sem biztos, hogy az egész család együtt mehetett, mert nem biztos, hogy mindenki megkapta az engedélyt az utazásra. Tulajdonképpen el sem tudom képzelni milyen érzés lehetett az, hogy a családom egyik tagja lemarad arról az élményről, amit én szerzek, de nem azért, mert őt nem érdekli ez, hanem azért, mert ő nem jöhetett. Nem tudom milyen érzés volt egy olyan világban élni, amiben minden mondatunkat meg kellett gondolni, mert ki tudja, hogy ki mit von le belőle, és mikor zárnak miatta börtönbe. Az igazság az, hogy én nem is szeretném ezt megtudni, soha az életben.

De más szemszögből nézve a dolgot, szörnyű lehetett úgy élni, hogy tudták, hogy van ennél sokkal jobb hely is, de oda nem lehet eljutni, és nem azért mert ott nem látnak minket szívesen, hanem azért, mert innen nem engednek ki. Olyasmi lehetett, mint egy börtön, egy tágas börtön, ami viszonylagos szabadságot biztosított ugyan, de azért visszatartott, korlátozott. Nagyon rossz érzés lehetett az amikor az ember nyugatról visszajött, és tudatosult benne, hogy most megint nem hagyhatja el az országot x ideig. 

Tudom, hogy van olyan akit ez nem zavar, mert most sem megy külföldre, pedig megtehetné, de gondoljunk csak abba bele, hogy milyen érzés lehet az, amikor én élek mondjuk Pesten, a testvérem meg Budán, és akkor egyszercsak fogják magukat, és lezárják az összes átjárót a két városrész között, és nem mehetek át meglátogatni őt, amikor csak eszembe jut, nem hívhatom őt fel, és nem küldhetek úgy levelet neki, hogy azt rajta kívül még legalább egy illetéktelen ne olvasná el, vagy hallgatná végig, hogy adott esetben mondjuk 20 évig egyáltalán nem is találkozhatok vele, nem ünnepelhetjük együtt a karácsonyt, stb, stb. Csupa olyan dolog, amely manapság teljesen természetes, hozzátartozik az életünkhöz, és nem jelent különösebb gondot, ezért fel sem merül bennünk a gondolata sem annak, hogy mennyire zavarna, hogyha megfosztanának minket ettől.

A családban sok ilyen történetet hallottam, például tudom, hogy a háború után egyik dédmamám családja a határ két különböző oldalán rekedt, és dédmamám nem találkozhatott a testvéreivel, rokonaival, de még a gyermekeivel sem mindig akkor amikor akart, ugyanis korlátozva volt a határon való átjárás. 

Döbbenetes, és biztosan hihetetlen érzés volt az, amikor egyszercsak már nem kellett hónapokig várni az útlevélre, és át lehetett menni a határon nyugatra, biztos itt is, de Berlinben méginkább, hiszen az egy város, ahol az utca egyik része egyik ország, a másik része másik ország, ahol  látom nap mint nap, hogy mekkora különbség van a két ország között, és mégsem tudok változtatni a helyzetemen, a helyzeten. Ebben az esetben biztos hatalmas érzés volt megtapasztalni a hőn áhított szabadságot, és átélni a két városrész újraegyesítését. Egy akkori ember lehet fel se fogná, hogy ma ott nem hogy zárt határ, de határ sincs, egy egységes város, egy ország a kettő. Még 2000-ben is hihetetlen volt, még nekem is, hogy van olyan határ, ahol a busz úgy ment át velünk, hogy az autópályán kicsit lassított, és nem 120-szal mentünk csak 80-nal.  Akkori ésszel ez szinte elképzelhetetlen, mint ahogy az is, hogy kb. 2 óránként indul Budapestről vonat Bécsbe és onnan vissza, és tulajdonképpen bármikor kiruccanhatok akár bevásárolni is, de az is, hogy két keleti blokkban lévő ország között, határon is, mint a magyar-román határ, már úgy lehet átjutni kis túlzással, mintha nem is volna.

 

Szóval nagyot változott a világ, és néha ezen megéri kicsit elgondolkodni...