Barátok

Többször gondolkodtam már azon a kérdésen, hogy mitől függ az, hogy egyik embernek rengetek, míg a másiknak szinte egyáltalán nincsenek barátai, és már megfogalmaztam magamban, hogy ezzel kapcsolatos gondolataimat szeretném le is írni. Ami miatt pont most rá is vettem magam arra, hogy ezt leírjam, az egy régebbi bejegyzés volt Thianál ami ebben a témakörben íródott, de már máshol is olvastam ehhez kapcsolható dolgokat. 

Többször elgondolkodtam már azon, hogy miért lehet az, hogy nekem igazából csak két barátom van, ebből az egyik nem csak barát, annál több, mégis ő a legjobb barátom, ő tud rólam a legtöbb mindent a családomon kívül. A másik személy még az, akivel időről időre találkozunk, és beszélgetünk, elmesélünk egymásnak dolgokat. Lehet, hogy néhányan azt mondják, hogy szerencsés vagyok, hiszen vannak barátaim, és én nem is mondom, hogy nem, viszont ami zavar, hogy itt véget is ér a lista, és nincsenek olyan barátok, akik többek mint kedves ismerősök, akikkel nem csak a munka miatt kerültem kapcsolatba (habár a munkatársak között is vannak olyan emberek, akik kvázi barátok lettek, de ezek az ország különböző pontjain élnek, és csak telefonon meg elektronikusan tartjuk a kapcsolatot és csak a munkahelyen). Szóval hiányolom a baráti kört, akik társaságot adnak, anélkül, hogy rám unnának. Igazából nem könnyű megfogalmazni, hogy pontosan mire gondolok, hogy más is úgy értse ami írok, ahogy én értem.

Mielőtt tovább írnám, hogy mire gondolok egy kicsit belemélyedek abba, hogy véleményem szerint mi lehet annak az oka, hogy nincsenek barátaim, miért nincsenek olyan emberek, akikre azt mondanám, hogy barátok.

A történet régen kezdődik, no nem annyira régen, hogy megszülettem, hanem ott, hogy általános iskolás koromban, amikor másodikos lettem, akkor új helyre költöztünk, és akkor kicsit kívülállóként kerültem be az új osztályba. Amilyen mázlim volt, akikkel ott összebarátkoztam, azokkal felsőben már nem kerültem egy osztályba. A felsős osztályomba nem is lett igazából barátom, és az alsós barátfélék is eltűntek. Középiskolába az egész iskolából egyedüliként kerültem oda, ahova jártam, egy olyan csoportba, ahol az osztály 2/3-da már régóta ismerte egymást, a maradék egyharmaddal relatíve összetartóak lettünk, a vége felé már barátok is. Aztán viszont annyira másfelé mentünk érettségi és 5-6. év után (mert akkor még néhányan maradtunk), hogy teljesen elvesztettük a kapcsolatot egymással. 5-6. éven megint lett olyan ember akivel jóba voltam. Közben megint új helyre költöztünk, de iskolaváltásról nem volt szó. 5-6. éven megdöbbentett az, hogy habár látszólag jóba voltam azokkal, akikkel egy településről jártunk immár 3-4 éve, de amikor közös bográcsozást szerveztek ezen osztálytársak a városunkban akkor elfelejtettek engem meghívni, úgy, hogy az egész szervezés ott zajlott mindenki füle hallatára. Időről időre szembesültem azzal, hogy egyedül maradtam.

A főiskolán már olyan emberek vettek körül, akikkel hasonló az érdeklődési körünk, és ott már lett 3-4 olyan ember, akivel igazán összebarátkoztunk. Aztán amikor én külföldre mentem tanulni, akkor kissé megkopott ez a barátság, kiestem azalatt a félév alatt a tudatukból. A suli elvégzése után mindnyájan egy városba kerültünk, ki egyetemen folytatta, ki munkába állt. Még egy ideig időnként, elég ritkán, de azért találkoztunk, aztán mire meglett a diplománk, addigra valahogy már el is tűntek az életemből. Igaz, ekkor már az a két ember, akit most barátomként tartok számon jelen volt, és ők nem is tűntek el, de nem ekkor ismertem meg őket. Akiket az egyetemen ismertem csak meg, azokkal valahogy nem alakult ki már barátság. 

Az iskolán kívüli barátságok, amelyeket gyerekkoromba szereztem részben a költözések miatt, részben egyszerűen csak azért mert közben felnőttünk, de valahogy mind elkoptak. 

Másik dolog, ami miatt szerintem nem lettek barátaim az az, hogy én nem szeretek piálni, és nem is érdekeltek az olyan bulik, ahol az iváson volt a hangsúly. Nem találtam meg azt a társaságot mindezidáig, akik képesek úgy szórakozni, hogy nem az az első szempont, hogy ki bír többet inni. Így aztán én rendszerint nem is lettem meghívva a bulikba, illetve mivel amiatt, hogy nem szeretem a piálásra hangsúlyt fektető partikat, így saját gátlásaim miatt azokra a bulikra sem mentem el, ahová nem kellett, hogy meghívják az embert, pedig táncolni szeretek.

Visszatérve az elején írtakhoz úgy gondolom, hogy a baráti társaság hiányzik az életemből, és ez nem jó dolog. Hiányzik az, hogy néha egy egy barát felhívjon, és megkérdezze mi újság velem, vagy meglátogasson csak úgy. Arról nem is beszélve, hogy akár csinálhatnánk néha közös programot is. Azokat az embereket meg nem tartom barátnak, akik csak akkor adnak magukról életjelet, ha én keresem fel őket, mert a barátság kölcsönös dolog és nem egyoldalú. 

Érdekes, hogy az idősebbektől sokszor kapok dicséretet, rendszerint kedvesnek, figyelmesnek, barátságosnak tartanak, és azt is számtalanszor hallottam már, hogy aki megfog magának, az nagyon jól jár, mert szinte kincs:) vagyok, viszont a saját korosztályom nem nagyon értékel, lehet észre se vesz, amiben biztos szerepet játszik a külcsín.

Hát most ennyit erről a témáról, de lehet majd még írok megint.