Természetes?

A hétvégén meg volt tesóm diplomaosztója, aztán mikor indultam visszafele délután édesanyám a vonatnál a következőt mondta: Szeretném neked megköszönni a sok segítséget amit adtál! Néztem nagy kerek szemekkel, elcsodálkozva, hogy mégis mit köszön meg, milyen segítséget, amikor én igazából most nem csináltam semmit a hétvégén, elvégre csak elmentünk, mint vendégek, megnéztük a diplomaosztót, beszélgettünk pár szót, aztán jöttünk is haza, nem volt semmi közös ebéd, nem kellett nekünk sem készülni, mert az majd most hétvégén lesz, ha minden igaz, ugyanis az egyetem csupán egy meghívót adott minden egyes végzősnek ez mondjuk egy vicc. Kiderült, hogy nem is erre a segítségre gondolt, hanem arra, hogy az elmúlt években, az után is, hogy én betöltöttem a 18-at, meg elkerültem otthonról máshova tanulni, aztán már dolgozni is kezdtem, mindig amikor a szükség úgy hozta én adtam haza pénzt, és támogattam a családom. Igazából még ezek után sem értettem, hogy miért kéne azt megköszönni, hogy segítettem, mi ebben a nagy szám, a különleges? Számomra az a természetes, hogy mi egy család vagyunk, mindent együtt csinálunk, és segítjük egymást, ugyanúgy osztozunk a nehézségekben, mint a jó dolgokban, ebben nincs semmi különös. A segítség kölcsönös, mindenki úgy és annyit segít a másikon, amennyit tud, ha nekem volt szükségem segítségre, azt mindig megkaptam a családomtól, arról nem is beszélve, hogy édesanyám volt az, aki miután ott maradt egyedül két tinivel, mindent magára vállalva felnevelt minket, megadott mindent nekünk, ami tellett, és támogatta ambícióinkat, és ösztönözte, hogy tanuljunk, ezek után miért kéne egyáltalán  egy másodpercig is azon gondolkodni, hogy ha neki van rá szüksége, akkor segítsek-e? Természetes, hogy azért cserébe, hogy felnevelt, és lemondott dolgokról értünk, akkor most, hogy már dolgozó és felnőtt ember vagyok segítek neki ott ahol csak tudok. Számomra nem teher, hanem megtiszteltetés az, hogy viszonozhatok valamit abból a sokmindenből amit Ő értem tett. Ezt minden egyes embernek, aki körülöttem van el kell fogadnia, hiszen a család az első, és a legfontosabb kötelék szerintem. A család bővül, ahogy a gyerekekből felnőttek lesznek és párt választanak maguknak, a párral együtt jönnek azok szülei is. Nem tudnék elképzelni magam mellett olyan embert mint amilyen a jövendő sógornőm is aki azt vallja, hogy a szülő kötelessége a gyermekét még felnőtt korában is támogatni mindenféle viszonzás nélkül. Először is nem kötelessége, nyilván megteszi, amikor teheti, másodszor támogatni az támogassa a másikat, aki teheti, függetlenül bármi mástól. Amikor pedig a szülő kér tőlem valami segítséget, nyilván azért teszi, mert maga nem tudja legyűrni az adott problémát, akkor pedig nem kioktatni kell, hogy mégis mit képzel, meg hogy gondolja ezt, hanem a tőlem telhető legjobb módon megoldani a problémát, hiszen Ő is ezt tette az életem során már oly sokszor, amikor nekem volt gondom, különben is, kéne legyek olyan tapintatos és figyelmes, hogy még azelőtt felajánljam segítségem, mielőtt neki kérnie kellene, legyek akár a világ másik végén.

Most pedig egy kérés: szeretném, ha ezúttal kivételesen tényleg mindenki elmondaná a véleményét a fenti témával kapcsolatban. Tehát természetes? Vagy csak én vagyok egy fura bogár, hogy úgy gondolom, hogy természetes, ha viszonozni szeretném mindazt, amit a szüleim értem tettek, és segíteni nekik ahol csak tudok, anélkül, hogy nekik azt kérniük kellene?