Ma meglehetősen sok különböző élmény ért, a napközbeni élményekkel merőben ellentétesek voltak az estiek. Megnéztem egy filmet, mely olyan volt, mint egy érzelmi hullámvasút, igazából nagyon felkavaró élmény volt, lelkileg megterhelő. Egyszerűen nem tudtam uralkodni az érzéseimen, volt olyan része a filmnek, amikor önkénytelenül is potyogtak a könnyeim, volt olyan is, amikor mindez nagyon mélyről jött, zokogás formájában.
A filmet nyugodtan nevezhetem érzelmi tornádónak, egyrészt azért mert nagyon sok érzés és érzelem volt benne: szeretet, gyűlölet, elkeseredettség, kétségbeesés, tehetetlenség, elfojtás, halál és önvád.
A filmben sok kérdés merül fel, sok olyan kérdés, mely most is biztosan jelen van rengeteg emberben a világ minden táján.
A film ugyan meleg témájú, és meglehet, hogy ezért is hatott rám ennyire, de a benne megjelenő kérdéseken megéri elgondolkodni, hogy:
El kell-e fogadnunk olyannak a másikat amilyen, vagy meg kell őt változtatni?
Biztos az az egy és kizárólagos helyes és elfogadható út van, amit én annak találok?
Tényleg ilyen nagy csapásra van szükség, hogy elkezdjem megváltoztatni az addigi sztereotípiám?
És a mi lett volna ha...
Én vagyok a hibás a történtekért? Azért történtek ezek a dolgok, mert én nem voltam hajlandó szembenézni a valósággal? Mitől féltem?
Melyik a fontosabb, az ami vagyok, vagy az amilyen vagyok?
Ugyanakkor a filmet nézve bennem is felmerültek kérdések:
Mi az a pont ameddig nem vagyok hajlandó kilépni a komfortzónámból?
Mi az amitől tartok? Miért annyira fontos mások véleménye?
Képes lennék-e szembe menni az árral? Ezt kicsit tovább gondolva: vagy talán már most is azt teszem?
Tudnék-e aktivistaként teljes odaadással és teljes mellszélességel kiállni magamért, azért ami vagyok? Vagy jobban zavarna az, hogy mit gondolnak rólam mások?
És akkor válaszaim a kérdésekre:
Elfogadni kell.
Nem biztos, egyáltalán nem biztos, hogy nincs másik járható és helyes út. Sőt valószínű lehet másként is csinálni. Ember függő.
Nem szabadna eljutni addig, hogy ekkora csapás érjen ahhoz, hogy észrevegyem másként is lehetett volna.
Ezen utólag sohasem szabad elgondolkodni, ha valami is másként lett volna, akkor én se az lennék, aki most vagyok, és változtatni nem lehet a dolgokon utólag, s egyáltalán nem biztos, hogy ha lehetne, akkor jobb volna, lehet csak másmilyen volna, de nem jobb.
Mások véleményétől, és ítéletétől félünk leginkább.
Az amilyen vagyok sokkal fontosabb, mint az, hogy mi vagyok.
Amíg ott biztonságban érzem magam, és amíg úgy érzem, hogy több veszteni valóm van, mint amennyit az adna nekem.
Mások véleményétől. Azért, mert fontos számomra, hogy mások elfogadjanak.
Lehet, hogy igen, de vajon akarok-e? Nem tudom, általában azt érzem, hogy nem, de amikor felkorbácsolják az érzelmeim, akkor azt érzem, azt érzem, hogy igenis képes lennék rá, de ez csak addig tart, amíg felfokozott érzelmek, és zaklatottság jellemez.
Az előző soromban az utolsó kérdéscsokorra is megtalálható a válasz.
Hát bizony, és ha van unalmas másfél órád, akkor nézd meg te is a filmet, s utána mond el az érzéseid, ne a véleményed a filmről, hanem az érzéseid:
Te mit gondolsz? Mik a te válaszaid a fenti kérdésekre? És mik a te kérdéseid?
S végül megköszönöm Zsolteenak, hogy felhívta a filmre a figyelmem.
A film ugyan meleg témájú, és meglehet, hogy ezért is hatott rám ennyire, de a benne megjelenő kérdéseken megéri elgondolkodni, hogy:
El kell-e fogadnunk olyannak a másikat amilyen, vagy meg kell őt változtatni?
Biztos az az egy és kizárólagos helyes és elfogadható út van, amit én annak találok?
Tényleg ilyen nagy csapásra van szükség, hogy elkezdjem megváltoztatni az addigi sztereotípiám?
És a mi lett volna ha...
Én vagyok a hibás a történtekért? Azért történtek ezek a dolgok, mert én nem voltam hajlandó szembenézni a valósággal? Mitől féltem?
Melyik a fontosabb, az ami vagyok, vagy az amilyen vagyok?
Ugyanakkor a filmet nézve bennem is felmerültek kérdések:
Mi az a pont ameddig nem vagyok hajlandó kilépni a komfortzónámból?
Mi az amitől tartok? Miért annyira fontos mások véleménye?
Képes lennék-e szembe menni az árral? Ezt kicsit tovább gondolva: vagy talán már most is azt teszem?
Tudnék-e aktivistaként teljes odaadással és teljes mellszélességel kiállni magamért, azért ami vagyok? Vagy jobban zavarna az, hogy mit gondolnak rólam mások?
És akkor válaszaim a kérdésekre:
Elfogadni kell.
Nem biztos, egyáltalán nem biztos, hogy nincs másik járható és helyes út. Sőt valószínű lehet másként is csinálni. Ember függő.
Nem szabadna eljutni addig, hogy ekkora csapás érjen ahhoz, hogy észrevegyem másként is lehetett volna.
Ezen utólag sohasem szabad elgondolkodni, ha valami is másként lett volna, akkor én se az lennék, aki most vagyok, és változtatni nem lehet a dolgokon utólag, s egyáltalán nem biztos, hogy ha lehetne, akkor jobb volna, lehet csak másmilyen volna, de nem jobb.
Mások véleményétől, és ítéletétől félünk leginkább.
Az amilyen vagyok sokkal fontosabb, mint az, hogy mi vagyok.
Amíg ott biztonságban érzem magam, és amíg úgy érzem, hogy több veszteni valóm van, mint amennyit az adna nekem.
Mások véleményétől. Azért, mert fontos számomra, hogy mások elfogadjanak.
Lehet, hogy igen, de vajon akarok-e? Nem tudom, általában azt érzem, hogy nem, de amikor felkorbácsolják az érzelmeim, akkor azt érzem, azt érzem, hogy igenis képes lennék rá, de ez csak addig tart, amíg felfokozott érzelmek, és zaklatottság jellemez.
Az előző soromban az utolsó kérdéscsokorra is megtalálható a válasz.
Hát bizony, és ha van unalmas másfél órád, akkor nézd meg te is a filmet, s utána mond el az érzéseid, ne a véleményed a filmről, hanem az érzéseid:
S végül megköszönöm Zsolteenak, hogy felhívta a filmre a figyelmem.
