Alkoholizáltunk

Voltunk Tokajban vettünk helyi pincében helyi termelőtől helyi bort majd hazatérve 7-en megittunk belőle összesen nagyjából fél litert, pedig finom bor, még nekem is ízlett. Hát szóval úgy érzem nem mi leszünk akiken megél a magyar szeszipar :)

anno vala

Szeretnék ide lejegyezni néhány régi történetet, ami kicsit azt hiszem a kort és a helyet is jellemzi, ahol akkor éppen éltünk. Köztük az első, amit nem is olyan régen hallottam édesanyámtól újra. 

Réges régen, amikor még kisgyerek voltam bizony gyakran előfordult, hogy hosszú sorokat kellett kiállni, hogy élelemhez jusson az ember. Akkoriban nem azért voltál nehéz helyzetben, mert nem volt elég a fizetésed a megélhetésre, mint az manapság előfordul sajnos, hanem azért mert a boltban nem lehetett kapni semmit, szó szerint üres polcok fogadtak, és mindenki minden sorba beállt, mert még a wc-papírért is sorba kellett állni. Egyik ilyen sorbaállásnál amikor mi otthon voltunk tesómmal és a szüleink beálltak tojásért, ugyanis személyenként adtak 11 tojást, addig amíg a készletből futotta. Azonban úgy esett, hogy előttük elfogyott a tojás, miután aznap már órákat álltak sorba, részben ebbe a sorba, nem csoda hogy kicsit bosszús volt édesanyám. A sorban előtte az egyik szomszédasszony állt a két kisgyerekével, így ő kapott 33 tojást, és abból átadott 11-gyet nekünk, így lett nekünk is 11 tojásunk. 

Egyébként ebből a kiszámíthatatlanságból és tervezhetetlenségből adódóan volt olyan, hogy addig addig óvtuk az utolsó darabokat, hogy mire fel akartuk használni, már megromlott és nem lehetett.

Valami igazán romantikus

Ez a kép azért olyan romantikus szerintem, mert olyan ideális, benne van minden, ami megtestesíti azt amit a társadalom belénk nevel amíg felnőtté nem válunk, és ezáltal vágyunk rá, ugyanakkor jelen környezetünkben ez oly messzi halovány égi tünemény még, olyan messze vagyunk attól, hogy ez megvalósuljon. Habár vannak már olyanok, akik egy párt alkotva közösen nevelnek gyereket kishaznánkban is, de olyanról még nem nagyon hallottam, hogy kézenfogva járnának az utcán a gyerekekkel maguk körül. Persze lehet ilyen, és lehet csinálnak is ilyet, csak én nem ismerek személyesen fenti leírásnak megfelelő párokat, hogy megkérdezhessem őket. De ha valaki ismer ilyet, vagy netán magára ismer a leírtakban, az kérem ossza meg, hogy rá jellemző-e ez az idillikus családkép:

hasonlóság

Nézegettem néhány képet, amit anyu tesóméknál készített a napokban, és az egyik képet nézve az ugrott be egyből, hogy ha nem tudnám, hogy nem én vagyok a képen, akkor azt hinném, hogy én vagyok rajta :D Hát ez azt jelenti tesóm újfent egyre jobban hasonlít rám.

hétvégi gondolatok

Mindig is szerettem, és ez a jövőben sem lesz másképp a nagy családi banzájokat. Most úgy alakult, hogy úgy voltunk almafesztiválon, és szülinapoztunk a hétvégén, hogy 3 unokatesómmal is találkoztam, így volt olyan, amikor 8-an üldögéltünk és beszélgettünk, és az már tud olyan lenni, legalábbis a mi családunkban, mintha olaszok lennénk, legalábbis ami a hangzavart illeti, de nekem ez, mint mondtam bejön. Ami kevésbé jött be az a Depresszió zenekar koncertje volt, aminek én alig vártam a végét, előtte a bohóc, és Bye Alex, Péter Szabó Szilvi, meg Palcsó Tamás sokkal jobb volt, bármelyik lehetett volna főműsor ahelyett, ami volt. 

Amúgy láttunk olyan tánc produkciót, és táncost is, ami kifejezetten jó volt, és aki a színpad mellett öltözött át x-szer, szóval még azt is láttam milyen boxert hord:D, na de volt olyan is, hogy a főpompomnak köze nem volt a zenéhez, és olyan táncos srácot, akinél amellett hogy el voltam képedve milyen ügyes, azon gondolkodtam, hogy meleg-e vagy csak nagyon koncentrál:)

megható

Megható és elgondolkodtató ez a videó, és tényleg az ember néha azt érzi, hogy el lehet felejteni vidámnak, boldognak és gondtalannak lenni a mai világban. Mindennapi gondjainkat és abból fakadó érzéseink sokszor azonban a szeretteinken töltjük ki, pedig nem biztos, hogy rászolgálnak haragunkra. S az is lehet, hogy én messzire továbbhaladtam gondolatban ettől a reklámtól, de sebaj. 

megjegyzem

Igaz egy véletlen előre nem tervezett helyzetnek köszönhetően, és nem is minden információt megosztva, de a barátom és édesanyám hivatalosan is be lett mutatva egymásnak szemtől szembe személyesen.

család

Ma az egyik nagynéném temetésén vettem részt, és közben elgondolkodtam a családon. Egy igazán vidám, és kedves öreg hölgy volt, szerettem vele találkozni, beszélgetni, és soha nem tudtam megérteni, hogy a férje lánya, és unokái miért nem tartják vele a kapcsolatot, amióta meghalt a nagybácsi. Érthetetlen ez számomra márcsak azért is, mert tulajdonképpen egész kiskora óta, az unokatestvéreimnek meg már születésüktől fogva a családhoz tartozott, mint egy pótanya, pót nagymama, hiszen ez a nagynéni több, mint negyven évnyi házasságban élt együtt a nagybácsival, és mindent megadtak mind a lánynak, mind az unokáknak. Jutott ez eszembe főleg azért, mert a temetésen most részt vettek, és tudom, hogy az egész ellentét és nemszólok hozzád dolog a lány részéről indult, és ő erőltette rá a gyerekeire is. De az elvesztett időt nem lehet már visszahozni, ami elmúlt, amit elszalasztottak nem lehet bepótolni, az időt nem lehet visszaforgatni. 

Pár nappal ezelőtt a barátom megjegyezte, hogy milyen furcsa, hogyha arról van szó, hogy két családtag nem áll szóba egymással, akkor már csak a téma hallatán is én mennyire felkapom a vizet, és hogy milyen hirtelen indulatossá tudok válni, s egész biztos, hogy van valami a háttérbe, ami miatt így reagálok. Úgy gondolom ez azért lehet, mert én viszonylag fiatalon elvesztettem a nagyszüleim, és édesapám is. Így sok mindent már nem élhettek meg velem. Tudat alatt mindenképpen érzem ennek hiányát, tudom milyen az, hogy valamit nem oszthatok meg azzal, akit szeretek, és nem tudom megérteni azt, hogy aki ezt megtehetné, az miért engedi meg magának azt a luxust, hogy nem áll szóba egy számára egyébként fontos emberrel mondjuk csupán azért mert orrol rá, vagy ezzel szeretné büntetni, íly módon tüntetőleg kifejezni véleményét.  

Te el tudod képzelni, hogy ne áll szóba egy családtagoddal? 

törékeny élet

Az ember nem is gondol bele, hogy milyen törékeny is maga az élet, és hogy milyen csoda is, természetesnek vesszük, és azt is, hogy egészségesek vagyunk. Ha van egy betegség, ami ne adj Isten még súlyos is, akkor annak már a puszta tudata is nagyon megviseli az embert. 

Az egyik unokatestvérem kisfia, aki alig töltötte be a két évet  egyszercsak elkezdett furán mozogni, kicsit húzza a lábát, nem jól mozgatja a karját, s emiatt elkezdték kivizsgáltatni. Az orvosnő azt mondta, habár még semmi nem utalt rá, hogy agydaganat, s elküldte MRI-re. Sajnos igaza lett. Most a szülei a leletekkel körbejárták a nagy kórházakat, és Szegeden azt mondta egy orvos, hogy ha nem romlik az állapota, akkor januárban megműti. Mivel ők erdélyiek, így ez potom 7000 euróba fog kerülni. Mivel találtak a szülők orvost, aki vállalja, most keresik a forrást, hogy ki tudják fizetni. Ha esetleg valakinek van ötlete, ismer olyan alapítványt, aki tudhat segíteni, ne habozzon ezt megosztani velem.

Belegondolni is szörnyű, hogy tulajdonképpen az egyetlen esélye, ha megműtik, és hát egy agyműtét azért igen veszélyes, és nincs rá garancia, hogy a műtét a kívánt sikert hozza. Ilyen helyzetben igazán borzasztó lehet a szüleinek, mert ők teljesen tudatában vannak a dolgoknak, és náluk jobban nem kötődik senki a gyermekhez. A kicsinek tulajdonképpen az egészben az lehet az egyetlen "jó", hogy talán még nincs teljesen tudatában annak, hogy mi vár rá, nem nyomasztja a halál gondolata. És ilyen szempontból tulajdonképpen neki a "legjobb", mert mindenki más tudatában ott motoszkál a veszteség tudata, hogy mi minden rossz történhet, és mi minden szép és jó állhatna még előtte.

Ez az egész már napok óta motoszkál a fejemben, és akaratlanul is hat rám. Egy idegen gyermeknél is hatna, de akkor valahogy könnyebb tovább lépni gondolatban, mint így, amikor személyes kapcsolat is van. 

Az ember azt mondja, hogy csak egészség legyen, és a többi nem számít, de van, akinek még ez sem adatik meg. Persze meglehet, hogy habár eddigi élete rövid, de attól még igazán boldog volt, és bízzunk benne, hogy lesz még a jövőben is boldog és felhőtlen, bízzunk a legjobbakban. 

Számomra azért esik nehezemre igazából pozitívan látni a jövőjét, pedig azt kellene, mert gimibe volt egy osztálytársam (akiről korábban már írtam is, ő kapcsán jutott eszembe az a kérdőív is szeptemberben), akinek szintén agydaganata volt, megműtötték, és sajnos elvesztette a hallását, és bizony 4 év alatt, amíg osztálytársak voltunk láthattuk, ahogy sajnálatosan épül le, tolószékbe került, és sajnos azóta meg is halt. S az alatt a néhány év alatt láttuk, hogy az anyukáját mennyire megviseli, az ami a lányával történik. Egyszerűen szörnyű az ilyen...

a nagy család

Tegnap szóba jött a párommal a család, s az, hogy én mennyire oda vagyok a nagy családért, mennyire szeretem, amikor sokan vannak körülöttem, és pörögnek a dolgok. Valami kapcsán azt mondta, hogy én mennyire temperamentumos vagyok, s ez mintha nem lett volna rám eddig jellemző. Erről eszembe jutott egy rég volt augusztus 19-e, amikor nagyjából 9-en készülődtünk, hogy kimegyünk egy koncertre a főtérre, és mindenki a ott nyüzsgött, egyszerre beszélt, és pergett forgott a lakásunk előszobájában, amikor becsengetett egy baráti család, és a lépcsőházba lépve már hallotta a tőlünk kiáradó nyüzsgés zaját, és felérve megállapították, hogy gondolhatták volna, hogy tőlünk jön, meg hogy olyanok vagyunk, mint egy nagy olasz család, ahogy az a filmekbe szokott lenni. És bevallom én pont ezt imádom. Ebből a szempontból igazán nagy kicseszés a sors részéről, hogy nem, vagy csak igazán nehezen lehetne saját családom. És valahol az is, hogy térben ennyire szétszóródva éljük mindennapjaink. S habár a barátom nem igazán érti, hogy miért vagyok én annyira oda a Testvérek sorozatért, de a megfejtés nagyjából az, hogy azért mert olyasfajta nagy családról szól, amit én bírok, amilyet szeretnék, jó volna, ha mi is térben is ennyire közel lennénk egymáshoz, és egymás agyára tudnánk menni, együtt sírni, és együtt nevetni.

búcsú egy helytől

Nagyon könnyű hozzánőni egy helyhez, főleg ha ott kellemes emlékek, családi és szeretet veszi körül. Aztán évek múltán, amikor az a hely már csak vendéglátód, akkor is jó érzés oda visszamenni, olyan, mintha hazamennél. Kötődsz hozzá, ahogy Petőfi fogalmaz: "Ott vagyok hon, ott az én világom". S amikor eljön az az idő, amikor végleg búcsút kell venned attól a környezettől, attól a lakástól, amelyhez kellemes emlékeid kötnek, akkor az nagyon nehéz. Hiába áll ott majd a város, és hiába mehetsz oda vendégeskedni, egy szállodában megszállni már nem olyan, nem az, mintha haza jönnél. Persze a régi emlékek az utcákat róva ilyenkor is előtörnek a mélyből, és habár érzed, hogy ez már nem az a hely amit ismertél, ettől még fontos marad számodra. 

Amikor elköszönsz a lakástól amit ismertél, s egyszersmint búcsút intesz a múltnak, ami hozzá köt, az nehéz, rossz érzés, még akkor is, ha az új helyen már nem vagy idegen, és a régin is már inkább csak vendég voltál. 

Mégha most nem is én csinálom ezt végig, akkor is rossz hatással van rám, szomorú leszek tőle, nem is gondoltam, hogy ennyire. Két oka lehet, egyrészt mert hozzám közelálló személyről van szó, másrészt mert olyan véglegesnek hat, hisz azért ment haza, hogy elbúcsúzzon a lakástól, melyet hamarosan eladnak.

majdnem mint két tojás

Megállapítást nyert, hogy még most is hasonlítunk egymásra tesómmal, ránézésre nem kicsit. 

Történt ugyanis, hogy a minap utazunk a villamoson a párommal, és felszállt pont oda mellénk tesóm. Beszélgetés közben párom egymás mellett látott minket, így szemügyre is tudott venni bennünket. Később mesélte, hogy megállapította, hogy tényleg nagyon hasonlítunk egymásra.

Szóval mondhatni semmi sem változott.

érzések

Úgy érzem legszívesebben sírnék, de nem tudok, nem szabad, mondanám legszívesebben, hogy ne menjen vissza, de tudom, hogy kell, közös érdekünk és jól is érzi ott magát, csak nagy a távolság.

...

Már elutazott, és most rossz, hogy egyedül vagyok, az ember könnyen megszokja, hogy nincs egyedül, és habár nem is volt olyan szörnyű, amikor kikísértem, mégis, most hogy este van és egyedül ülök a tv és a gép társaságában érzem magam magányosnak. Hiányzik a szeretete, ilyenkor olyan hosszúnak tűnik az a nagyjából két hónap, míg újra találkozunk, és akkor olyan gyorsan elszalad az a néhány nap.

...

Magány, szomorúság, hiányérzet, érzelmi hullámvölgy, csend. És még a párom is dolgozik.

fura dolog

Kicsi koromtól kezdve mindig szerettem, amikor sok ember van körülöttem, kifejezetten jól éreztem magam amikor valami családi esemény, vagy egy hétvégi ebéd kapcsán összegyűlt a nagyobb család, az amikor pedig az unokatestvér találkozón összegyűlt a "klán" kifejezetten élveztem. Ezek tükrében elég furcsa érzés, hogy mostanában az is előfordult, hogy a legközelebbi rokonaim közül csupán én vagyok az országban. A nagy családnak még csak az illúziója sincs már meg.

anyák napja

Hát igen, annyira nincs bennem most ünnepi láz, hiszen édesanyámtól több, mint 1000 km választ el, így sem bon-bont, sem virágot nem tudok neki adni, legfeljebb virtuálisan. Persze a köszöntés nem marad el, de akkor is, ez másabb, így, hogy nem tudunk találkozni, és személyesen köszönteni őt.

fyi

Ezt a cikket találtam a meleg szülőkről.

A cikk angolul van.

hány családod van?

Felénk a falvakban előfordul, hogy úgy mondják:

Én két családos vagyok, vagy nekem három családom van.

A lányomnak kettő, a fiamnak egy családja van.

Én tudom, hogy ez alatt mit kell érteni, de nem vagyok róla meggyőződve, hogy mindenki egyformán azt érti alatta. Egyébként meg nem szeretem, ha valaki így fejezi ki, hogy neki hány gyermeke vagy unokája van, és néha szinte ellenállhatatlannak tűnik a kísértés, hogy visszakérdezzek:

És a gyerek az első vagy a második férjedtől/feleségedtől van?

Szegény akkor börtönben van bigámia miatt?

Egyébként miért gondolja azt valaki, hogy így kell kifejeznie magát? Egy öt éves gyerek mitől egy új család?

 

családi kötelék

A héten látogatóban volt nálam édesanyám, és ami azt illeti jó érzés volt, hogy amikor hazajövök nem az üres lakás fogad, és van kihez szólni, eleve jó érzés, hogy egy családtag, akivel jóban vagyok, van a közelemben. Ennek ellenére volt egy olyan érzés is bennem, hogy azért a végtelenségig nem volna jó egy lakásban lakni, melyben igen erősen közrejátszott az, hogy ő nem tudja mi a szitu, nem ismeri a barátom, ami bennem úgy csapódik le, hogy vagy vele töltöm az időt, vagy a pasimmal, a kettő együtt nem jön össze, legalábbis még nem.

Ugyanakkor, amikor már tudtam, hogy megy el, akkor már nem aludtam jól, már rossz érzés volt, hogy újra egyedül leszek a lakásban, és megint inkább csak lakás lesz, mintsem otthon, még akkor is, ha szeretek itt lenni, ilyenkor ez mindig rossz érzés, rossz érzés visszacsöppenni a magányba.

Rokonok

Egyre kevésbé zavaró az, amikor a tesóm finoman de mégiscsak következetesen elhárítja azt, hogy lássam a lakásukat. Most is például azzal, hogy ha csak azért mennék be holnap a városba, hogy felpróbáljam azt amit kértem, akkor nem szükséges, mert a feleségének jó a szemmértéke, és tuti jó rám. Így holnap nem megyek hozzájuk, majd hétfőn megkapom valahol, de kétlem, hogy náluk. Pedig múltkor, amikor együtt jöttünk vissza otthonról, azt hittem, megtört a "jég", mert a felesége mondta, hogy ha sokat kése a vonat, és lekésném a csatlakozásom, akkor menjek hozzájuk és aludjak náluk.

Ennek és a hasonló eseményeknek a tükrében nem érzem magamban az ingert, hogy megosszam velük melegségem, sőt az életem egyéb dolgait is csak mértékkel.

családi kötelék

A gondolataim cikáznak jobbról balra, így jutottam el oda is, hogy mennyivel másabb a testvéri kötelék, ha a testvérek nap mint nap találkoznak, mintha csak ritkán látják egymást. Ez nem jelenti azt, hogy nem szeretnék egymást, csak nem olyan belsőséges a kapcsolatuk, persze hogy is lehetne. Elnézve unokatesómékat, akik minden buliba együtt mennek, rengeteg közös barátjuk van, és minket tesómmal, hát ég és föld a kettő. Nekünk nincsenek közös barátaink, viszont ahhoz hasonlítunk éppen eléggé egymásra, hogy ha egyikünk régi ismerőse a másikkal találkozik az össze tudjon minket keverni. Nem járunk közösen bulikba, és mivel ő már házas, így már különösebben nem is szervezünk közös programokat, csak találkozunk (remélem ez itt azért elég érthető). Na szóval jelentős a különbség, ami betudható annak, hogy mi korábban "elszakadtunk" egymástól a suli miatt, mint ők. Mi tulajdonképpen már több, mint 10 éve, hogy nem lakunk egy fedél alatt úgy igazán, és mivel mindketten fiúk vagyunk, így kapcsolatunk is fiúsan visszafogott. Szerintem teljesen más eleve két lánytestvér, de akár vegyes testvérpár kapcsolata, mint két fivéré. Ti hogy vagytok a testvéretekkel? Vele osztjátok meg titkaitok?