anno vala

Szeretnék ide lejegyezni néhány régi történetet, ami kicsit azt hiszem a kort és a helyet is jellemzi, ahol akkor éppen éltünk. Köztük az első, amit nem is olyan régen hallottam édesanyámtól újra. 

Réges régen, amikor még kisgyerek voltam bizony gyakran előfordult, hogy hosszú sorokat kellett kiállni, hogy élelemhez jusson az ember. Akkoriban nem azért voltál nehéz helyzetben, mert nem volt elég a fizetésed a megélhetésre, mint az manapság előfordul sajnos, hanem azért mert a boltban nem lehetett kapni semmit, szó szerint üres polcok fogadtak, és mindenki minden sorba beállt, mert még a wc-papírért is sorba kellett állni. Egyik ilyen sorbaállásnál amikor mi otthon voltunk tesómmal és a szüleink beálltak tojásért, ugyanis személyenként adtak 11 tojást, addig amíg a készletből futotta. Azonban úgy esett, hogy előttük elfogyott a tojás, miután aznap már órákat álltak sorba, részben ebbe a sorba, nem csoda hogy kicsit bosszús volt édesanyám. A sorban előtte az egyik szomszédasszony állt a két kisgyerekével, így ő kapott 33 tojást, és abból átadott 11-gyet nekünk, így lett nekünk is 11 tojásunk. 

Egyébként ebből a kiszámíthatatlanságból és tervezhetetlenségből adódóan volt olyan, hogy addig addig óvtuk az utolsó darabokat, hogy mire fel akartuk használni, már megromlott és nem lehetett.

búcsú egy helytől

Nagyon könnyű hozzánőni egy helyhez, főleg ha ott kellemes emlékek, családi és szeretet veszi körül. Aztán évek múltán, amikor az a hely már csak vendéglátód, akkor is jó érzés oda visszamenni, olyan, mintha hazamennél. Kötődsz hozzá, ahogy Petőfi fogalmaz: "Ott vagyok hon, ott az én világom". S amikor eljön az az idő, amikor végleg búcsút kell venned attól a környezettől, attól a lakástól, amelyhez kellemes emlékeid kötnek, akkor az nagyon nehéz. Hiába áll ott majd a város, és hiába mehetsz oda vendégeskedni, egy szállodában megszállni már nem olyan, nem az, mintha haza jönnél. Persze a régi emlékek az utcákat róva ilyenkor is előtörnek a mélyből, és habár érzed, hogy ez már nem az a hely amit ismertél, ettől még fontos marad számodra. 

Amikor elköszönsz a lakástól amit ismertél, s egyszersmint búcsút intesz a múltnak, ami hozzá köt, az nehéz, rossz érzés, még akkor is, ha az új helyen már nem vagy idegen, és a régin is már inkább csak vendég voltál. 

Mégha most nem is én csinálom ezt végig, akkor is rossz hatással van rám, szomorú leszek tőle, nem is gondoltam, hogy ennyire. Két oka lehet, egyrészt mert hozzám közelálló személyről van szó, másrészt mert olyan véglegesnek hat, hisz azért ment haza, hogy elbúcsúzzon a lakástól, melyet hamarosan eladnak.

23 éve

23 éve volt, hogy átköltöztünk. Nekem nagyon halvány emlékem van az egészről. Édesanyám azonban sokkal jobban emlékszik erre, magára a napra is, arra az október 20-ra, és az azt megelőző hónapokra, évekre, amikor a kivándorlási procedúra zajlott. Napjainkban azt elképzelni is nehéz, és reméljük ez így is marad. 

Visszatérve arra a bizonyos napra: Nagyjából olyan volt ez, mint a háborúban, amikor a nemkívánatos elemeket bevagonírozták, és elszállították táborokba. A távozók számára külön őrzött váró volt fenntartva, ott kellett várni, hogy megérkezzen a vonat, amire rendőrkordon között lehetett felszállni. Számunkra külön vagon volt fenntartva, hogy ne keveredjünk másokkal. A váróba volt lehetőség elbúcsúzni az otthon maradóktól. A vonat még a határ átlépése előtt egyszer megállt, a határállomásnak számító utolsó állomáson, amely olyan közel volt, hogy otthon maradó nagyszüleim, miután mi felszálltunk a vonatra, fogták magukat és átautóztak oda, de ott persze már nem jöhettek a vonathoz, csak egy vágánnyal odábbról még tudtak pár szót váltani velünk. A vámvizsgálat nagyjából 30 percet vett igénybe, amíg a vonatot katonák őrizték. 

A költözéshez egy egy táskát vihettünk magunkkal, és annyi ruhát és egyebet, ami azokba belefért, úgy engedtek ki minket, mintha egy hosszú hétvégére utaznánk csak. A többi cuccunk napokkal később érkezett meg, de az sem haladhatta meg a fejenkénti 50 kg és összesen egy garnitúra bútort. Mi pont a legszigorúbb időben kaptunk engedélyt a távozásra, de nem volt mit csinálni. Kocsit nem lehetett kihozni, csak vonattal lehetett átlépni a határt a kivándorlóknak.

A határon átkelve rögtön az első állomáson le is szálltunk, ott várt ránk másik nagypapám. Édesanyám elmondása szerint alig mertünk leszállni a vonatról, mert ott is katonák őrizték, megkérdezte, hogy szabad-e leszállni, mert mi csak idáig utaztunk volna. A katona a kérdésen is meglepődött, holott ez nem is volt olyan furcsa kérdés, hisz a határ túl oldalán számos esetben rálőttek azokra, akik a határzónában úgymond tilosban jártak. 

Miután leszálltunk és odamentünk nagypapámhoz, aki nagyon ritkán érzékenyült el, de ez alkalommal igen, miután üdvözöltük egymást leültünk ott az állomáson szendvicset enni, melyet nagymamám készített, az a szendvics más volt, és ez az alig 15 km-es utazás is más volt mind addig vagy azóta bármi. Az a szendvics a szabadság ízét hordozta magában. Az a 15 km-es út pedig egy új világba, átlépés egy olyan falon, ami akkor még áttörhetetlennek látszott. Ennek jelentőségét még az akkor alig 4 éves testvérem is felfogta.

Ebből az egészből én szinte csak arra emlékszem, hogy ott az állomáson falatozunk, és arra is csak nagyon halványan.

#779

Olvastam SPF-nél a vadászrepülőkről, és nekem arról az jutott eszembe, hogy volt egy időszak, amikor rendszeresen járkáltak felettünk a vadászgépek, pedig a közelben sem volt bázis. Védték a légterünk, őrizték a határunk. Emlékszik rá valaki? Akkoriban nem éreztük magunk olyan nagyon biztonságban, pedig a háború elég messze volt tőlünk, csak éppen mi is a hátár mentén voltunk, igaz egy másik határ mentén. Elég félelmetes érzés volt ami azt illeti, legalábbis eleinte. Ez az oka, hogy habár tetszenek a gépek, annyira mégsem tölt el jó érzéssel, ha látom elhaladni őket.

Volt még ennél is korábban egy másik időszak is, amikor mondhatni készültség volt felénk, mindenki a tévét nézte a friss hírek miatt, a kórház készenlétben, hogy ha kellene akkor tudjon nagy mennyiségű beteget fogadni, akiket vonattal hoztak volna. Azért gondoljatok csak bele, nem túl kellemes érzés, még akkor sem, ha tudod, hogy az egy másik ország, és elvileg hozzánk nem érhet át a dolog.

Szóval az elmúlt 20 évben kétszer is volt olyan, hogy csak néhány kmre a határtól bombáztak, lőttek, és ez közvetlenül is kihatott ránk, a mi szürke kis hétköznapjainkra. Valahogy nem vágyom rá, hogy újra ilyen legyen.