szinte első pillantásra

Érdekes, hogy néha milyen kevés is elég ahhoz, hogy egy emberről megállapítsuk, hogy jaj de nem szipi, tiszta hülye picsa effektus. 

Ez történt a minap is, amikor bementünk egy bankfiókba ügyet intézni. A fiókvezető nem épp kedvességével nyűgözött le, amikor a referens odahív, hogy miben segíthet, ő meg rendreutasítóan közli, hogy most épp dolgoznak és legyünk szívesek leülni a várakozó részben. A biztiőr mondta, hogy üljünk le inkább, nem baj, ha nem akarunk, de a fiókvezető nem szereti, ha állnak az ügyfelek. Majd újra sorra kerültünk, és miközben kiszolgált a referens, módomban állt  hallani, hogyan kényeskedik, affektál, nyal telefonon a fiókvezető valamely back officeos kollegájának. Meg is állapítottam, hogy libabőrös leszek már csak attól, hogy hallgatom őt, nem is tudom elképzelni, hogy lehet vele együtt dolgozni. Látszott rajta, hogy abszolút a saját hatása alatt van, és fontosnak tartja érzékeltetni, még az ügyféllel is, hogy ő kicsoda, de kérdem én, csak én gondolom azt, hogy ennek nem ez a módja?

 

#1096

Kicsit kezdek önsajnálatba átcsapni...

Nekem olyan stílusom van, amely alapvetően kedves, nem szeretek megbántani senkit, és próbálok kellő tisztelettel beszélni az emberekkel, és lehet hogy éppen ezért egyeseknek már túl finomkodónak hat, vagy éppen kedveskedőnek. Egyesek azt gondolják, hogy nekem bármit be lehet adni, mindent elviselek. Tény, hogy nem vagyok az a nagyon konfrontálódó személyiség, nem olyannak lettem nevelve, nem vagyok az a vagány alkat sem, valószínű ez a kettő valahol összefügg, illetve nem szeretem kavarni a szart, ez azonban nem jelenti azt, hogy mindent bevesz a gyomrom, és szó nélkül el is viselek. Az azonban biztos, hogy elsőnek inkább rossz passzba kerülök, és csak egy bizonyos pont után kezdek el ágálni, visszavágni, ami hátterében az is van, hogy nem akarok hirtelen felindulásból reagálni, mert nem akarom, hogy olyat mondjak, amit később megbánok. Viszont kezdem azt érezni, hogy ez a pont az utóbbi idő egyre alacsonyabban van, ami nem biztos, hogy jó...

#900

Abból milyen következtetést vonjak le a munkámra nézve, ha az egyik felettesem szinte azonnal válaszol, a másik pedig napokat ül, mielőtt válaszolna? Az egyiket bármikor el lehet érni ha szeretnénk megbeszélni vele valamit, a másikat szinte soha, és vissza se hív.

#899

Azt hiszem az az egyik nagy bajom, hogy nem tudom, hogy hol a határ, mikor kellene leállítanom magam, mikor nem vagyok még túl sok. Talán majd megtanulom ezt is felismerni, most még nem megy. Azt hiszem abba a problémába szoktam belefutni, hogy időnként túlzottan szeretnék mindent elmagyarázni, illetve, hogy nem tudom, hogy mikor jön el az a pont, ahol már nem vár igazából választ a másik, és átmegy a beszélgetés udvariaskodásba, és néha olyan, mintha "marasztalásig maradnék".

Ki ki másként

Mások szerint szürke, én színesnek látom.

kérdés

Azon gondolkodtam, hogy az írásaim alapján vajon milyen embernek, személyiségnek láthatnak engem, azok akik olvasnak. Kézenfekvő tehát a kérdés, hogy az alapján, amit eddig elolvastál a blogból milyennek gondolsz engem?

Önfejű?

Önfejűnek az, aki meghallgat minden tanácsot, és mégis azt csinál, amit ő jónak lát, és nem feltétlenül azt amit tanácsolnak neki?

Talán, de azért úgy gondolom, hogy az, ha valaki azt teszi, ami szerinte az adott helyzetben a legjobb, és nem hagyja magát túlságosan befolyásolni, viszont azért meghallgatja mások véleményét is az adott kérdésben nem nevezhető önfejűnek. Ha meghallgatja mások véleményét, és annak tudtában teszi azt ami tesz, talán nem is azt teszi, amit a tanácsok nélkül tenne, szóval akkor már nem is önfejű, hanem megfontolt, vagy okos. Lehet hogy a két dolog nincs is olyan távol egymástól, persze hogy ne legyen valaki önfejű tudnia kell belátni, hogy nem csak neki lehet igaza. És az szerintem egyáltalán nem baj, ha valaki nem kezesbárány, és nem úgy lengedez ahogy a szél éppen fúj.

Hárpia

Azt már írtam, hogy nemsokára esküvő lesz a családban, ami engem "csak" annyiban érint, hogy én leszek az egyik tanú, és jelenleg még fogalmam sincs, hogy majd mit kell csinálnom, mikor hogy kell ki után és ki mellett vonulnom, de azt már tudom, hogy lesz olyan ismerős, aki ekkor majd nagy szeretettel gondol rám és jót mulat rajtam. Ennek legfőbb oka talán az, hogy előzetes várakozások szerint inkább lesz ez az esemény szomorú, mintsem vidám, nem valószínű, hogy örömünnepre kell majd számítani, az ifjú pár mentalitásához mindenesetre közelebb áll ez a verzió.

Családunkba beházasodó nőszemély pozitív jellemzést még senkitől sem kapott a mi családunk és ismerősi körünkből, amely nem csoda, hiszen például első bemutatkozása annak idején egy színházi előadás szünetében úgy nézett ki, hogy kb 2 perccel azután, hogy megismerte azokat, akik jelen voltak (én pont nem), el is vonult és vitte magával tesómat. Na azóta nem lehetett négyszemközt beszélni az öcsémmel, és azóta nem tudott egy önálló döntés hozni.

Ma megint sikerült egy olyan húzásáról hallanom, amely tipikusan rá jellemző. A múlt héten, miközben tesóm nálam volt, ő pakolt, hogy pénteken fel tudják költöztetni a holmijaikat. ígértünk nekik segítséget, még előző hétvégén, az osztálytalálkozó előtt elméletben úgy volt, hogy megyünk hozzájuk pakolni, ami aztán kicsit meg lett cserélve részünkről, úgy, hogy nem délelőtt, hanem délután, de akkor én már nem megyek, mert ugye osztálytalálkozó, a napi programot ennek a verziónak megfelelően alakítottuk, amikor is dél tájban kiderült, hogy mégsem kell menni pakolni. Az indok, ürügy, amivel visszamondták az volt, hogy inkább pihennének, és pihenjünk mi is nyugodtan - az azóta eltelt napok eseményei alapján simán el tudom képzelni, hogy ez egy hazugság volt és csak azt nem akarta jövendőbeli sógornőm, hogy mi menjünk - így aztán át lett téve a dolog hétfőre és olyan formába, hogy visz nekik anyukánk táskákat és dobozokat, hogy legyen mibe pakolni, és elhozza azt, amit hozzánk akarnak küldeni, és már összepakoltak. Mondanom sem kell, hétfőre természetesen semmi nem lett összepakolva, de végülis nem is baj, mert szerdán a kocsit vitte anyu a szervizbe, és akkor akár egész nap is tudott volna segíteni, de... és most jön az, aminek egy részét eddig nem tudtam, csak ma hallottam.

Szerdán, miután a kocsit megszervizelték egy kb. 45 perc alatt, anyu felhívta a csajt, hogy akkor menne, a csaj viszont annyira nem volt képes, és nem volt egyenes, és gerinces, hogy felvegye a telefont, hanem megvárta, míg anyu leteszi, és akkor gyorsan felhívta öcsémet, hogy ő hívja fel az anyját és mondja meg neki, hogy nem kell jönni, mert még nem lett összepakolva az ami felénk jönne - konkrétan néhány szőnyeg - és különben sincs otthon, meg egész tegnap is pakolt, meg segítsége is van, úgyhogy anyunak nem kell, és mivel majd elsején adják úgyis csak le a kulcsokat, addig még úgyis megy be anyu debrecenbe, amikor pont otthon is vannak ami esélytelen, mert pesten vannak és elhozza majd máskor a szőnyegeket. Kár, hogy ezek megint csak a csaj hazugságai voltak, nem hiszem el azt sem,hogy nem volt otthon, mivel már napokkal előre be volt jelentve, hogy akkor megy be anyu, ne mondja nekem, hogy nem tudta volna úgy intézni a dolgokat, hogy otthon legyen és fogadóképes legyen, azt meg végképp ne állítsa semelyikük, hogy váratlanul jött a hívás. Arról nem is beszélve, hogy korábban sem fogadott minket szívesen, az azt megelőző albérletükben én például egyszer sem jártam, mert amikor pont ott voltam, hogy el tudnék menni, akkor nem volt éppen fogadóképes őnagysága. Ja bocsi, egyébként jártam ott, mert amikor pakolni kell, pl onnan kipakolni kellett, bútort tologatni, és takarítani, akkor pl mehettem én is, arra jó voltam.

Szóval lesz esküvő, de ekkora ellenszenvvel nem viseltettem még soha senki iránt a családban, de még a család barátai körében sem, mint jövendőbeli sógornőm iránt. Kicsit sajnálom, hogy annak idején nem fogadtam meg párom tanácsát, és nem próbáltuk meg szétválasztani őket. Tesóm egy lúzer, sajnos, és mivel őt nem szeretnénk megbántani, habár biztos sikerülni fog nem is egyszer, ezért nem avatkoztunk közbe, és csak visszafogott véleménynyilvánításokkal éltünk a barátnőjével kapcsolatban.

Az esküvő szervezése úgy néz ki, hogy édesanyám intézi a helyszínt, az ételt, az italt, a virágot, a kozmetikust, aki a dolgok jelenlegi állása szerint csak a képzeletében tesztelheti a csaj bőrét, és azt, hogy milyen sminket tud elképzelni neki, mert ugye ahhoz, hogy ne így legyen személyesen is le kellene utazni, lehetőleg az esküvő előtt pár héttel egy próbára. Én jártam a templomban, és fixáltam az időpontot, beszéltem meg a részleteket, a tiszteletes meg is jegyezte, hogy azért, ha a főpróbán nem is, de az esküvőn csak jó volna, ha személyesen megjelennének.

Hogy milyen is jövendőbeli sógornőm? Ő egy idegen elem, nem tud barátkozni, ha mégis közeledik gyanakodni kell, mert a jelek szerint akar valamit és csak megjátssza magát, egyáltalán nem őszinte, manipulatív, és azon mesterkedik, hogy választottját kisajátítsa magának, elszakítsa barátoktól, rokonoktól, és az öcsém hagyja ezt. Azt kell mondanom lassan kijelenthetjük, hogy hadban állunk, még akkor is ha ez amolyan hidegháború.

Osztálytalálkozó

Ma, pontosabban mostmár tegnap túlestem a 10 éves osztálytalálkozómon. A történetet onnan kezdeném, hogy megnéztem a busz menetrendet, hogy mikor megy busz, amivel átmehetek a szomszéd városba, ahova suliba jártam, és annak megfelelően mentem ki a buszállomásra, ahol szembesültem azzal, hogy nincs is olyan busz. Megkérdeztem az információt, hogy miért nincs kiírva fél négyes busz? Az információs nézet rám nagy értelmesen, ezért pontosítottam a kérdésem, a gyors járat mikor indul, mire ő nagy nyugodtan bejelentette, hogy az 15:20-kor megy, a következő meg 16:10-kor. Mondtam, de a menetrendben nem az van írva, de ezt válaszra se méltatta. Szóval fogtam magam, hazajöttem, és átvitettem magam kocsival.

Az osztálytalálkozón az osztály körülbelül fele jelent meg, mi egész jól elvoltunk, habár rá kellett jönnöm, hogy nem túl sok közös dolog van bennünk, vagy legalábbis nem sok közös témánk van, hiszen szinte mindenki házas, vagy már tervezi a házasságot, és a társaság felének már van gyereke, vagy mindjárt lesz, én pedig efféle dolgokat nem tudok felmutatni. Nem mondhatnám, hogy túl sokat beszélgettem, inkább csak hallgattam, és figyeltem, így szerintem a volt osztálytársaim meg vannak róla győződve, hogy én egy csendes ember vagyok, ha tudnák... szerintem kevés olyan embert találnának az ismerőseim között, akik osztják ezt a véleményt velük rólam:) Régen sem voltam a társaság középpontja, és most sem. Lehet azért nincs túl nagy társaságom, mert nem jó emberekkel barátkozom, vagy mert nem járok inni, vagy pusztán csak más vagyok mint más?

Szóval úgy egyébként nem volt rossz az osztálytalálkozó, de nem mondhatnám, hogy akkora élmény volt, persze ettől még el fogok menni a következőre is.

Természetes?

A hétvégén meg volt tesóm diplomaosztója, aztán mikor indultam visszafele délután édesanyám a vonatnál a következőt mondta: Szeretném neked megköszönni a sok segítséget amit adtál! Néztem nagy kerek szemekkel, elcsodálkozva, hogy mégis mit köszön meg, milyen segítséget, amikor én igazából most nem csináltam semmit a hétvégén, elvégre csak elmentünk, mint vendégek, megnéztük a diplomaosztót, beszélgettünk pár szót, aztán jöttünk is haza, nem volt semmi közös ebéd, nem kellett nekünk sem készülni, mert az majd most hétvégén lesz, ha minden igaz, ugyanis az egyetem csupán egy meghívót adott minden egyes végzősnek ez mondjuk egy vicc. Kiderült, hogy nem is erre a segítségre gondolt, hanem arra, hogy az elmúlt években, az után is, hogy én betöltöttem a 18-at, meg elkerültem otthonról máshova tanulni, aztán már dolgozni is kezdtem, mindig amikor a szükség úgy hozta én adtam haza pénzt, és támogattam a családom. Igazából még ezek után sem értettem, hogy miért kéne azt megköszönni, hogy segítettem, mi ebben a nagy szám, a különleges? Számomra az a természetes, hogy mi egy család vagyunk, mindent együtt csinálunk, és segítjük egymást, ugyanúgy osztozunk a nehézségekben, mint a jó dolgokban, ebben nincs semmi különös. A segítség kölcsönös, mindenki úgy és annyit segít a másikon, amennyit tud, ha nekem volt szükségem segítségre, azt mindig megkaptam a családomtól, arról nem is beszélve, hogy édesanyám volt az, aki miután ott maradt egyedül két tinivel, mindent magára vállalva felnevelt minket, megadott mindent nekünk, ami tellett, és támogatta ambícióinkat, és ösztönözte, hogy tanuljunk, ezek után miért kéne egyáltalán  egy másodpercig is azon gondolkodni, hogy ha neki van rá szüksége, akkor segítsek-e? Természetes, hogy azért cserébe, hogy felnevelt, és lemondott dolgokról értünk, akkor most, hogy már dolgozó és felnőtt ember vagyok segítek neki ott ahol csak tudok. Számomra nem teher, hanem megtiszteltetés az, hogy viszonozhatok valamit abból a sokmindenből amit Ő értem tett. Ezt minden egyes embernek, aki körülöttem van el kell fogadnia, hiszen a család az első, és a legfontosabb kötelék szerintem. A család bővül, ahogy a gyerekekből felnőttek lesznek és párt választanak maguknak, a párral együtt jönnek azok szülei is. Nem tudnék elképzelni magam mellett olyan embert mint amilyen a jövendő sógornőm is aki azt vallja, hogy a szülő kötelessége a gyermekét még felnőtt korában is támogatni mindenféle viszonzás nélkül. Először is nem kötelessége, nyilván megteszi, amikor teheti, másodszor támogatni az támogassa a másikat, aki teheti, függetlenül bármi mástól. Amikor pedig a szülő kér tőlem valami segítséget, nyilván azért teszi, mert maga nem tudja legyűrni az adott problémát, akkor pedig nem kioktatni kell, hogy mégis mit képzel, meg hogy gondolja ezt, hanem a tőlem telhető legjobb módon megoldani a problémát, hiszen Ő is ezt tette az életem során már oly sokszor, amikor nekem volt gondom, különben is, kéne legyek olyan tapintatos és figyelmes, hogy még azelőtt felajánljam segítségem, mielőtt neki kérnie kellene, legyek akár a világ másik végén.

Most pedig egy kérés: szeretném, ha ezúttal kivételesen tényleg mindenki elmondaná a véleményét a fenti témával kapcsolatban. Tehát természetes? Vagy csak én vagyok egy fura bogár, hogy úgy gondolom, hogy természetes, ha viszonozni szeretném mindazt, amit a szüleim értem tettek, és segíteni nekik ahol csak tudok, anélkül, hogy nekik azt kérniük kellene?

Férfiak és nők

Mostanában többször hallottam, hogy mennyire mások a férfiak, és mennyire nem lehet az ő fejükkel gondolkodni, mindezt nők szájából. Mondjuk nem kifejezetten nekem célozzák, én csak hallom, csak fura dolog, hogy mekkora problémának látják ezt és mennyi időt szentelnek ennek. Miért gyártanak az emberek stratégiákat arra nézve, hogy hogy cselezzék ki a másikat, aki a párjuk, társuk, hogy a másik kis játékainak dacára mégis ők nyerjenek. Ezzel egyáltalán nem lehet közelebb kerülni a másikhoz, sőt, csak a bizalmatlanság és az eltávolodás felé vezet. Szerintem az egész dolog kulcsa csupán annyi, hogy ha elég jól és elég régóta ismeri az egyik ember a másikat, akkor össze tudnak úgy hangolódni, úgy szokni, hogy félszavakból is megértsék egymást, és már nem lesz igaz az, hogy a másik fél mennyire másként gondolkodik. Tévednék?

Egyébként a fenti logikából kiindulva mennyivel előnyösebb ha az ember párja azonos nemű, hiszen akkor az első perctől kezdve nincs azzal gond, hogy a párom miért gondolkodik olyan másként mint én:)

 

Érdekes...

Amellett, hogy az írásaim alapján itt még azt sem sikerült magabiztosan eldöntenie mindenkinek, hogy fiú vagy lány írja a bejegyzéseket, azt vettem észre, hogy a mindennapokban is előfordul, hogy más kép alakul ki másokban rólam, mint a valóság, no ott azért nem azt nem tudják eldönteni, hogy milyen nemű vagyok:) az nem okoz senkinek sem problémát:). Ma például a piacon szerintem volt olyan eladó, aki azt hitte, hogy biztos az Apehtől jöttünk, mert úgy szolgált ki minket a kolleganőmmel. Egy másik kolleganő, akivel még személyesen nem találkoztam, csak telefonon beszéltünk, azt gondolta rólam, hogy alacsony, szőke és kék szemű vagyok, namármost ebből egy sem talált:), amikor ezt elmondtam a többieknek, akkor azok megfogták a dolog lényegét, és közölték, hogy azt hitte a kollegina, hogy én vagyok a Kisherceg, aki ugye nem lehet más, mint Steiner Kristóf, és egyikül le is vonta a konklúziót, hogy de szerencsére nem. Persze nyilván a kollegina valakihez hasonlít, akire a hangom alapján emlékeztetem, de érdekes azt látnom, hogy mennyire más kép tud kialakulni az emberről másokban, mint a valóság.