egy kis irodalmi kvíz

Nekem pont azok a sorok okoztak fejtörést, amiket ismerek, és sokkal könnyebben találtam ki azokat a verseket amiket nem is ismerek. Neked hogy megy ez a kvíz?

Petőfi Sándor: Füstbement terv

Egész uton – hazafelé –
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?

Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék...
Röpűlt felém anyám...
S én csüggtem ajkán... szótlanúl...
Mint a gyümölcs a fán.

Idézetek

A párom épp egy barokk operalibrettót fordít, és néha megosztja velem a fordítás forgácsait, hogy mondjak véleményt:). Most épp ilyeneket:

Gyászkendős, dermedett éjszaka után
Égen a nap csak még szebben ragyog tán,
S szívtáró örömmel tölti el a földet.
Vijjogó viharban, sikító szélben
Kis bárkám már-már elmerült a mélyben,
De partot lelt végre, hívogatót, zöldet.
---
Néked zeng most dicséretünk,
Jer, fényfürtű, fenséges szűz,
Kegyes Erény, s kísérjen szent
Ártatlanság, mennyei tűz!
---
Bárcsak ezer szívem volna, s ezer életem,
Néked szentelném én mindet, szép szerelmesem.
Egy van csupán, azt adhatom, de tudd, ez az egy
Ezer másnál hűségesebb s engedelmesebb.

Ezek azok közül valóak, amelyek nekem tetszenek, a harmadik pedig felér egy szerelmi vallomással. Nem gondolom, hogy értek a versekhez, operákhoz, inkább, mint laikus tudok róla véleményt mondani, hogy első vagy második olvasásra mennyire megnyerő, mennyire érthető.

Mások fejből idéznek verseket évekkel később is, nekem még akkor sem sikerült őket pontosan idézni, amikor tanultam, elmondtam én, csak más szavakkal a hallgatóság nagy örömére.

Fazekas Anna: Őzanyó

Aprócska házban, völgy ölén,
öreg anyóka éldegél.
Nyuszik, gidák, dalos rigók,
jól ismerik a házikót.

És ismerik a fák, hegyek,
a Mátrán úszó fellegek,
a lepke, pinty, kakukkmadár,
az őzcsalád, mely arra jár.

Szelíd, kezes kis őzikék
keresik meg a nénikét,
kit, kedveskedve, réges-rég
csak Őzanyónak hív a nép.

Anyót az első napsugár
serény munkában látja már:
csuporra, tálra pettyeket,
virágos ágat festeget.

Ecsetje fürgén föl-le jár,
csapongva, mint a vadmadár.
Csak akkor nyugszik, nem siet,
ha ráborul a szürkület.

Az út felől, a kert alatt
vidám gyerekcsapat szalad,
és réten termett nagy nyaláb
kakukkfű, zsálya, szarkaláb.

Törökszegfű meg kankalin
virít a lányok karjain.
Anyóé mind e sok virág.
Topognak pettyes őzgidák,

ugrál a Bodri és ugat,
Cili cicus velük mulat,
zsivajjal hegy-völgy megtelik,
és játszadoznak estelig.

De télen - hogy miképp esett? -
hiába várt vendégeket.
Elmúlt egy hét a más után,
és nem zörgettek ajtaján.

Hó ült a bokron, bérceken,
a lágyan lejtő réteken,
bükk ágbogán, tölgyágakon,
csikart a fagy, mint vaskarom.

Nyulacska rítt a fák mögött,
a félsz szívébe költözött,
s a kék patakban gyors halak
cikáztak jégpáncél alatt.

Odvába bújt a rőt evet,
süvöltő széltől rettegett.
Avarsubában gyík aludt,
ordas kerülte a falut.

Elnémult minden kis rigó,
csak hullott, hullott, hullt a hó,
s a cserjésben az őzikék
kutatták őszi fű ízét.

Riadtan, félve, éhesen
barangolnak a réteken,
szelíd szemükben bús panasz:
"Miért vagy messze, szép tavasz?"

Erdőirtásból éjszaka
favágók érkeztek haza,
s beszóltak néne ablakán:
"Anyó, segíts nyuszin, gidán!"

Most tégy csodát, jó Őzanyó!
Kötésig ér, s még hull a hó.
Se fű, se ág, se lomb, se mag,
csak jég, csak hó, csak néma fagy

borít mezőket, réteket.
Kis őzikéid éhesek.
A tél kegyetlen, és ha győz,
éhen veszik a nyúl, az őz.

A csöndes éj lassan telik,
anyóka virraszt reggelig.
Szemernyit sem vár, nem pihen,
tanácsházára úgy megyen.

"Az őzikék... jó emberek!
elpusztulnak... segítsetek!
Az ember gyenge, ámde sok
csodát tehet, ha összefog."

Anyó szemében könny ragyog,
bólintnak a tanácstagok,
és másnap, újév reggelén,
a hegyre indul lány, legény.

Fejszét, szöget, szerszámokat
cipel buzgón a kis csapat,
s mire az ég bealkonyul,
nem éhezik se őz, se nyúl.

Fazekas Anna: Öreg néne őzikéje

Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a mesét.

Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.

Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.

Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.

Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak ők emberséget,
nem bántják a kis vendéget.

Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az őzbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.

Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhő alatt.

Esti szellő ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
"Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!"

Könnybe lábad az őz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!

Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága
őztestvérkét hazavárja.

Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.

Várja patak, várja szellő,
kék ég alján futó felhő,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.

Öreg néne megsiratja,
vissza - dehogy - mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
őz erdőben, ember házban.

Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
"Élj boldogul, őzgidácska!"

Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.

Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.

De a tetőn, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
"Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -
s mint a szél, eliramodik.

Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.

Újra kihajt fű, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.

Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.

Ölelésre lendül karja:
kis gidácska meg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:

őzmama lett a kisgida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába,
elhozta hát a kórházba,

hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.

S köd előtte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.

Meg is gyógyul egykettőre,
felbiceg a dombtetőre,
s mire tölgyről lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.

Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.

Körülötte gidák, őzek,
látogatni el-eljőnek,
télen-nyáron, évről évre,
fejük hajtják az ölébe.

Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Őzanyóka.

Piros pipacs, szegfű, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.

Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.

Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Őzanyóka.

Mátraalján, falu szélén
lakik az öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék
mese őrzi aranyszívét.

Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle!

#402

Ezt most én fordítottam, egy dalszöveg, és azért mert valaki megkért, hogy fordítsam le, azért láthatjátok, mivel tetszik a szöveg.

Amikor magad alatt vagy és bajban
És szükséged van némi szerető gondoskodásra
És semmi, semmi nem megy jól
Hunyd be a szemed és gondolj rám
És rögtön ott leszek
Hogy még a legsötétebb éjszakád is fénnyel töltsem meg
Csak kiáltsd a nevem
És tudod, bárhol is vagyok
Futva jövök majd, hogy újra lássalak
Legyen tél, tavasz, nyár vagy ősz
Csak annyit kell tenned, hogy hívsz
És én ott leszek
Van egy barátod
Ha az ég van feletted
Sötétedik és beborul
És az az öreg északi szél
Kezd fújni
Szedd össze magad
És kiáltsd a nevem hangosan
Akkor hallani fogod
Kopogásom az ajtódon
Csak kiáltsd a nevem
És tudod akárhol is vagyok
Én futok, hogy újra lássalak
Legyen tél, tavasz, nyár vagy ősz
Csak hívnod kell
És én ott leszek
Igen, ott leszek
Most nem rossz tudni
Hogy van egy barátod
Amikor az emberek oly ridegek tudnak lenni
Bántani fognak és elhagynak
És ellopják a lelked, ha engeded
Ó, de ne enged nekik
Csak kiáltsd a nevem
És tudod akárhol is vagyok
Én futok, hogy újra lássalak
Legyen tél, tavasz, nyár vagy ősz
Csak hívnod kell
És én ott leszek
Van egy barátod

A legszebb virág

Ezt a verset egy levélben kaptam, és olyan szépnek és szomorúnak és meghatónak éreztem, annyira megfogott, hogy úgy gondoltam leírom ide. A szerzője ismeretlen. Gondolom az efféle bejegyzésekért tűnök lánynak.

Szóval íme a költemény:

Egyedül ültem le olvasni a parkban,

Szomorú fűzfának védő árnyékában.

A csalódottságra volt elég jó okom.

Megbántott a világ ezt vettem én zokon.

Ha ettől még nem lett volna elég rossz a napom

Elém állt egy kisfiú izgatott volt nagyon.

Kipirult s kifulladt a játék hevében:

Felhevülten így szólt:

"Néni, ide nézzen!"

Kezében elhervadt virág kornyadozott,

Lankadt szirmai tán nem látták a napot?

Halott virágával küldtem volna tova,

Mosolyt színleltem hát, s bámultam máshova.

Nem ment el, sőt inkább mellém ült a padra,

Virágot szaglászta, s mondta kisvártatva:

"Az illata csodás, s bizony szép is nagyon

Itt szedtem magának, tiszta szívvel adom."

Haldokló virág volt, mit átadott,

Ragyogó színe rég megkopott.

Tudtam azonban, el kell fogadnom,

A fiú különben tán sosem hagy nyugton.

Nyúltam a növényért, hogy elvegyem tőle,

De ő csak tartotta fel a levegőbe.

Eddig nem tűnt fel, ekkor vettem észre,

A fiúcska nem lát, mert, hogy vak szegényke.

Hangom megremegett, szememben könny égett,

Megköszöntem neki, hogy talált ilyen szépet.

"Szívesen" mondta s vidáman elfutott.

Nem tudta, hogy bennem mily mély nyomot hagyott.

Eltűnődtem rajta, vajon, mint láthatta,

Hogy egy nő a fűzfa alatt önmagát siratta.

Honnan vette észre borús keservemet?

Talán a szívével lát jól ez a gyerek?

A vak gyermek szemével végre megértettem,

a világgal nincs baj, itt a hiba bennem.

Nem láttam meg eddig milyen szép az élet,

Megfogadtam, hogy ezután élvezem a szépet.

A hervatag kórót orromhoz emeltem.

Gyönyörű rózsának illatát éreztem.

Közben a fiúcska új gazzal kezében

egy gyanútlan öregembert készült felvidítani éppen.