Évfordulók

Ma lenne édesapám 64 éves, amit igazán nehéz elképzelni, ennyi év távlatából, igazából nem is tudom. 

Holnap pedig 24 éve annak, hogy átköltöztünk, tulajdonképpen mind a két témáról írtam már talán, de persze ilyenkor mindig felelevenedik az élmény, az emlék. Felkavarodnak a dolgok. Kicsit szomorkás ez az egész, pedig nem feltétlenül kéne az legyen. 

Kis koromban nem nagyon gondolkodtam ezen, most így felnőtt fejjel már egész másként gondolok rá, talán azért mert át tudom érezni, ésszel felfogni, hogy van olyan helyzet, amikor az ember úgy dönt, hogy elhagyja szülőföldét, és az ismeretlent, az idegent választja helyette, bízva abban, hogy ott jobb lesz.

Ott és akkor egy diktatúra volt, és úgy jöhettünk el, hogy összesen 1 szobabútort, és fejenként 50 kg egyéb holmit hozhattunk magunkkal. Gondoljatok bele, egy egész életet belezsúfolni 50 kg-ba és felszámolni mindent, nem marad meg a lakás, ahova vissza lehet menni, és szépen apránként áthangyászni a maradékot, vagy pénzé tenni és a pénzt magunkkal hozni. Figyelő szemek követik nyomon minden lépésed, nézik ahogy elköszönsz az otthon maradóktól, majd kordonnal választanak el, és nem ott a vonat ajtajában köszönsz el, és nem is igazán tudod, hogy mikor tudsz legközelebb találkozni velük újra. Majdnem olyan az egész, mint a deportálás. A vonat alig megy odább, 10 km múlva már egy másik ország, egy másik világ, s begördül az állomásra, ahol nincs kordon, leszállhatsz szabadon, senki nem akar rád ugrani, hogy hová mész.

Leszálltunk a kis táskáinkkal, és az állomáson ott várt bennünket nagypapám, és leültünk, megettük azokat a szendvicseket, amiket ő hozott, a "szabadság szendvicseit", s mentünk tovább az idegenbe. Az egy szobabútorunk és az 50 kg csomagunk nagyjából két hét múlva érkezett meg, annak annyival több kellett, hogy megtegye azt a néhány 10 km-t.

Szóval 24 éve elég érdekes napok voltak ezek számomra, de igazából alig emlékszem valamire.

TIT

Mond nektek ez valamit? 

Emlékszem, hogy alsóban hosszú órákat ültünk miatta a könyvtárban, kutattunk, kerestünk, hogy válaszolni tudjunk. 

Vajon van még ilyen? 

Megvolt a maga bája, hogy a könyvtárban rohangáltunk csoportosan fel alá, s nem az internet előtt kuksoltunk és kerestünk rá dolgokra.

Másnak is van efféle emléke? 

Én pl ebből következően ismertem az összes könyvtár összes könyvtárosát otthon. Mondanám, hogy könyvtáros néni, de nem mindegyikre volt igaz a néni, mert nem csak öregek dolgoztak ott. S valahogy sokkal bájosabb volt, mint pl a közgáz könyvtára. 

Ti emlékeztek a könyvtárosokra gyerekkorotokból?

A hosszú hétvégéről

Az elmúlt négy nap nem telt éppen eseménytelenül. A program a szokásos volt, ami mindig is az évnek ezen szakában. Sajnos nem mondhatom azt, hogy ez csak egy pár órás röviden letudható temetőjárás, ugyanis három nap, három város, három sírkert. Ez a program így néz már ki legalább 10 éve. Hol vannak már azok a régi szép idők, amikor még az, hogy kilátogattunk a temetőbe nekem csak olyan volt, mint egy kellemes, ugyan kicsit hosszú séta egy szép parkban. A váradi Rulikovszki temető régi része tényleg olyan, mint egy park, a bejáratnál a névadó, a 1848/49-es szabadságharc hőse, akit a helyiek nemzetiségtől függetlenül szinte szentként tisztelnek, sírhalma mindig a legjobban kivilágított, minden alkalommal ott ég a legtöbb gyertya. Szóval a programot ebben a temetőben kezdtük, itt több rokonunk, többek közt az apai nagyszüleim vannak eltemetve. Másnap a dédszüleimhez vittük ki a még élő gyerekeit, a nagybátyám és a nagynénim, akik 80 év körüli koruk ellenére olyan aktívak, hogy az már szinte irigylésre méltó, de azért elkél a segítség a sírok rendbetételéhez, amit édesanyámmal mi ketten jelentünk ilyenkor. Ez a program a távolság miatt egy egész napos elfoglaltságot jelent, habár a helyi szokásoknak megfelelően itt van a legtöbb munka is a sírokkal, ugyanis itt valamennyi sírt virágokkal tűzdelnek tele, hacsak nincs lefedve, így itt mi is ezt tettük, ami azért nem két perces munka. A harmadik napon kimentünk abba a temetőbe, ahol a másik két nagyszülőm és édesapám nyugszik, ez van a legközelebb, és itt tudunk a leghamarabb körbeérni.

Azért a hétvégének voltak kellemesebb részei is, habár a szőlő préselés nem feltétlenül az, de azért sikerült jó pár liter mustot készítenünk. A hétvégéből kimaradt az, hogy kicsit sétálgassunk Váradon, de valamennyire kárpótol a kihagyott élményért, hogy pénteken délután a párommal sétálgattunk Pesten, így aztán végülis minden volt ebben a négy napban.

9/11

Furcsa, hogy már eltelt azóta 10 év. Nálunk is egész héten visszaemlékezések vannak, ha szeretnéd az ismeretterjesztő csatornákon már napok óta találhatsz olyan műsort, amely az akkori eseményeket dolgozza fel. Ma este én is megnéztem egyet. Habár tudom jól mi a vége a történetnek, azért igazából feszülten figyeltem a történéseket, felidegesített a tehetetlenség, az, hogy a valóságban is pont úgy meg tudnak történni dolgok, mint egy rossz akciófilmben. Ilyenkor az ember mindig kicsit gyanakodva száll fel bármilyen közlekedési eszközre, és még belőlem is, aki szereti a nagyvárost azt a reakciót váltja ki, hogy minél messzebb, minél gyérebben lakott helyre menjek. Ez akkor egy újfajta esemény volt, hiszen mi itt a világ másik végén is azonnal és online kaptuk az információkat valamennyi csatornán keresztül, akkor kicsit nálunk is megállt az élet, és úrrá lett a döbbenet. Számomra még most is nehezen felfogható, hogy hogy tudják az egyik legfőbb és legkevésbé felülírható ösztönüket kikapcsolni egyesek, hiszen az élni akarás a legerősebb ösztönünk.

Habár azóta történt már sajnos máshol is hasonló eset, emlékeim szerint mégis ez okozta a legnagyobb megdöbbenést, és ez volt az egyetlen amelyiket nyomon követhettünk élő egyenes adásban. Mivel most egy kerek évfordulóhoz értünk sokkal intenzívebben próbálják feleleveníteni az emlékeket bennünk, de nem állíthatom, hogy örülök ennek.