újrakezdés?

Annyi minden történik körülöttünk a világban, és arról annyira szélsőséges megnyílvánulásokat lehet olvasni, hogy az embernek az az érzése a józan ész kihalófélben van. A változások közepette az események sodrában kicsit megint kedvem támadt megosztani gondolataim. 

Tulajdonképpen ha úgy vesszük eggyel több vagy kevesebb gondolat a világhálón nem oszt nem szoroz, hát főleg ha senki sem olvassa :) 

Mindenesetre egyre közelebbnek érzem azt a pontot, amikor az emberekben átlépi a tehetetlenség, a frusztráltság, az elkeseredettség azt a pontot, amit már nem tudnak visszafogni, de addig is, vagy épp az előtt jó volna megtanulni azt, hogy a gondolat lehet építő, ahogy mások véleménye is, és arra használni azt, hogy előre jussunk. Ehhez én ezzel a bloggal annyit tudok hozzátenni, hogy saját gondolataimat megosztom rajta.

Persze fura gondolat azt feltételezni, hogy az emberek manapság még hajlandóak olvasni 2 sornál hosszabb szöveget, de talán. 

Ha magamból indulok ki, engem pl az instán, twitteren és egyéb divatos felületen nem ér el a gondolat ami a kép mögött van, mert nagyon ritka az, hogy megnézek bármi szöveget is, amit a kép alá írnak, a képet se azért, hogy magvas gondolatokat ébresszen, csak azért, mert szép, vagy van benne valami érdekes. A blogon viszont kb soha sem a kép volt a lényeg, nem akkor olvastam, amikor rohanva végigpörgettem, mint pl az instát, hanem időt szántam rá. 

Szóval a rohanó világhoz és médiafogyasztáshoz képest a blog lassabb műfaj, de nem baj, nem is csak két mondatban szeretném leírni a dolgokat. Meglátjuk, hogy ez most csak egy fellángolás, vagy hosszabb távon kitart. 

'56-ról 2021-ben

Egész hétvégén a ma este látott film, ami egyébként nem is 56-ról szólt, nem is magyar, hanem német, mégis ez a film szólt leginkább 56-ról. 

Az 56 utáni kivándorlás, menekülés, a félelem, a feszültség az érzések és azok feldolgozása, a múlt, az emberi sorsok, nehéz döntések és azok következményei. Mindez egy mondhatni limonádé, szerelem, nyár típusú filmben. 

A mában játszódik mégis át tudod érezni, hogy milyen lehetett akkor egy menekülő kisebbségi család sorsa, akik annyira féltek, annyira megsérültek lélekben az akkori eseményekben, hogy eltitkolták származásukat, megváltoztatták nevüket, és évekig még az anyanyelvüket sem használták. Mindent megtettek, hogy ne érje őket és legfőképp gyereküket hátrány azért, aki. 

Érdekes, hogy lassan az emberben megint az az érzés támad, hogy ha egyszer úgy dönt, hogy elhagyja ezt az országot, akkor legszívesebben mindent ami ide köti hátrahagyna maga mögött, mert az lassan már annyira fáj. 

Merj...

 Ma hazafele jövet a kocsiban szólt a rádió, és épp egy beszélgetés volt benne egy mentálhigiénés szakemberrel. Hallgattam a beszélgetést, és jól fel is csattantam rajta. Azt sikerült mondania, és sugallnia hogy boldogtalannak kell lenni, de minimum nem kell boldognak lenni, persze mint ahogy azt a párommal átbeszéltük valójában nem ezt akarta mondani, de ahogy elmondta pont ez jött át nekem. És hogy ez miért bosszantott fel, és miért vett rá, hogy ennyi év után tényleg billentyűzetet ragadjak? Hát...

De kezdjük kicsit messzebbről: A Klaszzik rádióban beszélgettek arról, hogy milyen fontos a mentális egészség, és hogy közelebb érezzük magunkat, a szakember egy példát is mesélt, hogy vannak olyan emberek, akik a lezárások alatt elvégeztek egy tanfolyamot, és lubickolva jól érezték magukat otthonukban, boldognak mondták magukat. Többek között neki is vannak ilyen ismerősei, közben ő amikor elment sétálni és gondolkodás közben arra jött rá, hogy ő nem érzi magát jól ebben az egész pandémiás helyzetben, és arra jött rá, hogy nem kell boldognak lennie, sőt lehet boldogtalan, és ő az is. És merjük kimondani, hogy mi se vagyunk boldogok. 

Én arra jutottam, hogy ez biztos valami amerikai tanulmányra alapozott állítás és hozzáállás, vagy az illető valójában burokban él, mert ha valaki valaha meghallgatott már néhány átlagos beszélgetést két magyar között, az tudja, hogy itt nem ahhoz kell bátorság, hogy felvállald, hogy boldogtalan vagy, hanem ahhoz, hogy ténylegesen boldog vagy, úgy őszintén, jól érzed magad. Gondoljunk csak bele, amikor találkozunk egy régi ismerőssel, akkor mennyi idő kell ahhoz, hogy elkezdje sorolni, hogy ki halt meg, kinek milyen betegsége van, kinek milyen szar az élete, vagy neki mennyi problémája van. A magyar tipikusan az, aki nem azt meséli hogy ő milyen boldog, hanem azt, hogy milyen szar az élet, és ha te is mondasz olyat, hogy neked se fenékig tejfel, akkor szinte biztos lehetsz benne, hogy hoz egy példát a saját életéből, ami alátámasztja, hogy neki még rosszabb, vagy legalább ismer valakit akinek minimum ugyanolyan rossz. Na és akkor ebben az országban hangzik az el, hogy merj boldogtalan lenni, sőt légy boldogtalan, vállald fel, hogy az vagy. Hát itt nem ahhoz kell bátorság, hogy boldogtalan légy, hanem ahhoz, hogy boldog...

Szóval arra jutottunk, tulajdonképpen arra akart buzdítani a szakember, hogy ne félj kimutatni az érzelmeid, ne érezz bűntudatot azért mert boldog vagy, míg a másik melletted nem az, és azért se, hogy boldogtalan vagy, még akkor is, ha mások körülötted azok. És ne mutass mást, mint ami tényleg igaz rád, ha boldog vagy, akkor tűnj annak, ha boldogtalan, akkor pedig annak, egyrészt azért mert erre van szükséged, hogy ne fojtsd magadba az érzéseid, nézz szembe a valódi érzéseiddel, mert csak így tudod feldogozni azokat, és igazán megélni azokat, és ha szükséges tovább lépni.  Csak sajnos ezt nem sikerült jól elmondania, mert hallgatva a beszélgetést inkább az volt az érzésed, hogy nem lehetsz boldog, ha boldognak mutatod magad, biztos hogy hazudsz magadnak és másoknak, és ez azért igazán bosszantó, hogy azt sulykolja a rádióban egy a mentális egészséggel foglalkozó szakember, hogy te boldogtalan vagy, mert kétféle ember létezik, a boldogtalan, és az olyan boldogtalan, aki boldognak hazudja magát, és hogy érezzem magam szarul, ha boldog vagyok, mert az tuti nem igaz, csak képmutatás. 

Te hogy látod? Tudod azt mondani, hogy boldog vagy úgy, hogy az nem hazugság? És tényleg álboldog emberekkel van tele az ország? Tényleg arra kell felhívni mások figyelmét, hogy nem kell boldognak lenni? 

szomorú

Ma amikor a nyugatihoz értem gyalog, láttam, hogy mécsesek égnek az oldalában, ott ahol a sütis néni, akiről korábban már írtam, állni szokott. Kerestem a kiírást, hogy miért is vannak ott a mécsesek, s az odatűzött újságból kiderült, hogy a néni elhunyt. A gyászhír itt jelent meg először.

hiányzol

Ez az az érzés, aminek kapcsán tudod, hogy fontos vagy másoknak, ha hiányzol nekik, ha eszükbe jutsz, ha gondolnak rád, s nem csak gondolnak, hanem amikor eszükbe jutsz, akkor felhívnak, felkeresnek, megkérdezik mi újság, hogy vagy. A virtuális világban már egy e-mail, egy chat üzenet is elég, de azért nem helyettesíti teljesen a személyes találkozást. Nekem sokszor az az érzésem, hogy annyira nem hiányzom másoknak, hogy személyesen is akarjanak velem találkozni, vagy elő szóban beszélni. Nem tudom, hogy ha nem lenne az internet, akkor én egy nagyon magányos ember lennék, vagy akkor azért becsengetnének az ismerősök, hogy megigyunk együtt egy kávét.

Hallgasd meg

Grúzia tavalyi tehetségkutatójában egy érdekes tehetséget jelent meg, igazán érdekes. Egyszer érdemes úgy megnézni, hogy nézed az arcokat, de szerintem egyszer érdemes úgy meghallgatni is, hogy behunyod a szemed és csak arra figyelsz, szerintem igazán különleges. 

Mennyi birka ember

Ma megint azt vettem észre a vonaton, hogy az emberek csak néznek, de egyáltalán nem figyelnek, nem tűnik fel nekik, hogy a vonat vágányt vált, és nem tűnik fel nekik, hogy az ajtóba ahol állnak és bámulnak ki az ablakon nem azt látják, amit szoktak, nincs peron, nincs mellette sín, és simán állnak a rossz oldalon és várják a csodát, hogy majd gyorsan épít valaki oda egy peront és kinyílik az ajtó, és mindig meglepődnek, hogy a másik oldalt kell leszállni. Olyan gondolkodást nem igénylő reflex ez már nekik, és még engem néznek furán, hogy én arra az oldalra állok, ahol le is lehet szállni...

#2051

Azon gondolkodtam mostanában, hogy az emberek a valóságban szokták-e azt közölni a másikkal, hogy úgy tekint rá, mint egy barátra, pontosabban, hogy barátjának tartja, és nem csak egy ismerős, egy kedves ismerős, vagy hasonlók. Történik ilyen?

és mégegy megható videó

Azon gondolkodtam közben, hogy milyen kár, hogy itt nincsenek ilyen kisfilmek reklámok helyett, mert ezeknek volna értelme, igazán megható, és egy kicsit talán sikerül elgondolkodtatnia is, és kizökkent abból a hétköznapi mókuskerékből, és ha csak egy percre is látom a világot, és azt, hogy mikre próbálnak nevelni más országokban, hogy az emberek érzékenyebbek legyenek a körülöttük lévő világra. Nem tudom, de érdekes lenne tudni, hogy ezekben az országokban milyen az emberek segítőkészsége, mennyire önzetlenek, és ugyanezen értékekkel mi hogy állunk. 

Férfi a sorból

Think!

Ez a végső mondanivalója az alábbi videónak, szerintem megéri azt a pár percet végignézni illetve azokat a gondolatokat átélni, amelyek a videó alatt beugranak:

De fura itthon

Amikor múlthéten hazaértünk, megállapítottam, hogy nem szeretnénk újra itt lakni, olyan más mint én. Olyan furán öltöznek az emberek, és olyan furák is. Aztán ma már láttam, hogy azért vannak olyanok is, akin megakad az ember szeme. Persze kin miért akad meg, az utcán menő vadidegenen azért, mert valahogy jobban nézett ki, mint azt itt vártam, míg a szembe szomszéd srácon azért, mert magasabb mint én és meg is emberesedett, és én még emlékszem arra, amikor első osztályba járt, hogy milyen kicsi vékony srác volt, most meg egy helyes felnőtt fiatal pasi lett már, és le se tagadhatná az anyját :)

Aztán az is meglepő, hogy én nagy naivan így a dinnye szezonban elmegyek a zöldségeshez dinnyéért, és nézek körbe bambán, hogy hol a dinnye, majd amikor megkérdezem, hogy nincs dinnye? akkor közli, hogy nincs, és talán, mondom talán holnap délelőtt lesz, hát ezen így azért ledöbbentem, és csak akkor ocsúdtam fel, mikor már hazaértem. Aztán elmentem a másik zöldségeshez, ott kaptam is, de a megszokott arcok (persze akiket vagy 2-3 éve nem láttam) helyett egy fiatal srác szolgál ki, akkor kezdtem elgondolkodni, hogy ez a srác tuti alig múlt 18 és amikor még tényleg itthon laktam akkor kisgyerek volt. Lehet, hogy öregszem? :)

De persze azért vannak olyan boltok, pl ahol a gépem most épp szerelik, ahol az ott dolgozók már tizenéves korom óta ismernek, és még mindig nem látom őket öregnek:) Szóval azért vannak ismeret arcok is, de nem érzem azt, hogy ide tartoznék, talán azért sem, mert olyan embert nem ismerek, akivel össze lehetne járni. Majdnem azt írtam, hogy elmenni valahova, de hát itt így hirtelen nem is tudnám hová lehetne.

 

Kerítés

Mivel azt mertem hozzászólni az fb egy kiíráshoz, hogy a kerítés a határon nem megoldás,és inkább beilleszteni kéne a társadalomba a bevándorlókat, így sikerült kapnom hideget meleget, meg hogy demagóg a szövegem. Kedves olvasó, most nektek teszem fel a kérdést, mit gondolsz a kerítés építő projektről? Szerinted is népuszító gondolat, hogy a bevándorlót illesszük be a társadalomba, és kitaszítsuk?

különös jelenség

Láttam egy lányt, azt hiszem lány volt. Láttam már máskor is, nem tudom eldönteni róla, hogy furcsa, valami baja van, vagy hajléktalan. Most megint láttam, egy árnyékos kapualjban állt az egyik tízemeletes panelház bejáratánál. Tulajdonképpen úgy tűnt, mintha eltorlaszolná az egész bejáratot, vagy őrizné. Ott állt rozsda színű farmerben és kék farmerdzsekiben, a nyakában pedig valami buglyos fehér ruhadarab, nem tudtam igazából eldönteni, hogy az valami sál, vagy pedig pulóver. Ott állt lehunyt szemmel és kissé koszos homlokkal, nem tudtam eldönteni, hogy most vár valakit vagy valamit, vagy netán alszik. Rollerrel jött egy kisgyerek, és az megállt vele szemben és csak nézte, hosszú percekig nézte, de nem tudom, hogy a lánynak feltűnt-e ebből egyáltalán valami. Nem tudom merre járhatott gondolataiban, lélekben. Ha jó fotós lennék, akkor biztos lefényképeztem volna, egy igazi jelenség volt. Fél órával később pedig még mindig ott állt, mit sem törődve az idő múlásával és a hőséggel. Az egész olyan volt, mintha egy otthonról kicsapott valaki lenne, és a ruhájától eltekintve, akár 100 évvel ezelőtti jelenség is lehetett volna, de ahogy ott állt, az akár egy háború sújtotta országban is állhatna a romok között. Nem tudom boldog-e vagy szenved-e, nem tudom vannak-e álmai, nem tudom képes lesz-e kinyílni, kivirágzani. De ahogy ott áll, az szinte földön túli jelenség.

Idézet - érted?

A férfi nem egy szupermarket, nem kaphatod meg minden részét, vagy az alsó polc van, vagy a felső.

Szeretlek jelentése

Az egyik jegypénztárnál a következő mondatot láttam kiragasztva egy kis papírra: 

A szeretlek nagyjából azt jelenti, hogy akkor is hiányzol amikor itt vagy velem.

Nekem tetszik:)

Olvastam egy képen

A világ legszomorúbb szava: bárcsak.

Ti is így gondoljátok?

olvasom

Hogy az van, hogy már a törökök is jobban élnek mint mi, legalábbis több pénzből tudnak gazdálkodni, és egyre jobban szakadunk le Európától. Na ilyenkor van az, hogy picit elgondolkodom, hogy biztos itt szeretnék én élni, biztos, hogy jó nekem itt? Mondjuk miért is csodálkozom, amikor a fizetésem hosszú évek óta stabil, ugyanakkor ez az árakról, és a forint árfolyamról nem épp elmondható...

Nem mindig az segít, aki megengedheti

Megható video: 

Nem újdonság a tanúság, amivel ez a videó szolgál, az én életemben is volt már olyan, hogy onnan kaptunk segítséget, ahonnan nem is számítottunk rá. Attól, akinek magának sincs több, de mégis azt a keveset megosztja.

hol a hazám?

Érdekes kérdés és előfordul, hogy én is gondolkodom rajta, hogy hol van, ott ahol születtem, vagy ott ahol élek? És volt még pár kérdés ott, ahol ezt olvastam, de mivel ott nem tudok válaszolni, így válaszolok itt, legalábbis egy választ adok, a sajátomat ezekre a kérdésekre, már amennyire ezt szavakba lehet önteni, úgy hogy még értelmük is legyen.

Szóval hogy hol a hazám? Ott, ahol születtem, sokkal inkább ott, mint itt. Hogy miért? Nem tudom pontosan megmondani, ez olyan lelki dolog. A lelkemben belül azt közel érzem magamhoz, lehet azért is, mert mindennapi gondjait, problémáit nem érzem át, és inkább egyfajta nosztalgiával gondolok rá, míg itt érzem a napi gondokat is. Az már másik kérdés, hogy otthon hol vagyok. Itt otthon vagyok általában, de van amikor azt érzem, hogy itt sem, és ott is már idegennek érzem magam. 

Többször hallottam már egy hasonlatot mely szerintem egészen jól illik is erre. Kivándorolni olyan, mint amikor egy fát átültetnek. Életben lehet maradni, de a gyökerei megsérülnek, és nem fog újra úgy gyökeret verni ott, mint ahol eredetileg volt. 

Azt hiszem másodjára vándorolni már sokkal könnyebb, mint először, ha a körülmények úgy alakulnak, hogy újabb váltásra adod a fejed, másodjára már sokkal kevésbé fogod úgy érezni, hogy valami visszavonhatatlanul megváltozik.

Persze ha be tudsz úgy illeszkedni, akkor simán érezheted magad bárhol otthon. 

Hazaszeretetet szülő és választott hazád iránt is egyaránt tudsz érezni szerintem, de talán a nemzeti büszkeség erősebb. Viszont a hűség az más, hűséges ahhoz légy, ami szintén hűséges hozzád. Számomra ez egy elég nehéz dió, nem érzem azt, hogy bármelyik is hűséges lenne hozzám. Bármely ország akarna is engem, vagy úgy isten igazán befogadna. S néha úgy tűnik, hogy nem csak engem, de még azt se aki itt született, régen a bevándorlás volt a jellemző, ma a kivándorlás. Szívesen megnéznék egy statisztikát arról, hogy most hányan mentek külföldre, és mondjuk '56 után hányan voltak akik elhagyták az országot. 

Szolgálni pedig azt lehet, amiben hiszek.

Mindamellett minden kérdésre a válasz relatív, függ a személyiségtől, az aktuális életszakasztól, hangulattól, és attól is, hogy hol mennyit éltél, és életed melyik részét töltötted itt vagy ott, valamint, hogy melyikhez milyen emlékek kötnek.