Gyerekkorom kedvenc története

Ti emlékeztek arra, hogy mi volt gyerekkorotokban a kedvenc mesétek, történetetek? Az amit bárhányszor meg tudtatok hallgatni, sőt mindig azt kértétek esténként. 

Nekem meséből Nemtudomka volt a kedvencem, történetből viszont Elza és kölykei, ez utóbbit anyu elmondása alapján szinte kívülről fújtuk tesómmal a történetét, pedig ez egy hát felemás, mindenesetre érzelmileg hullámzó történet.

Disney mesék

Az én nem túl komoly mivoltomnak tudható be, hogy tetszik ez a teszt, igaz egészen rossz eredményt értem el rajta, csupán két jó válaszom volt a 15 kérdésre. 

Ha ki akarod próbálni itt megtalálod: A legnehezebb Disney teszt.

Ha gondolod oszt meg az eredményed is velem:)

madagaszkár pinvinjei

Gondolom ismeritek ezt a rajzfilm sorozatot. Én igazán szórakoztatónak találom:) és néha elgondolkodom rajta, hogy miért is vicces, hiszen szinte minden szereplő flúgos, vagy legalábbis van valami stikje.

A kérdés az, hogy számotokra melyik szereplő tűnik a legnormálisabbnak? És melyik a legszerethetőbbnek? Talán a Kapitány? Kovalszki? Rico? Közlegény? Marléne? Julien király? Maurice? vagy Mort?

Legenda 2

Az Olt és a Maros legendája azok közé tartozik, melyeket már gyerekként is ismertem, habár így visszagondolva nem teljesen így emlékeztem rá:

Rengeteg nagy sziklahegy emelkedik Balánbánya fölött: Tarkő a neve.
Arról a szépséges szép tündérasszonyról nevezik Tarkőnek, aki ennek előtte több ezer esztendővel itt lakott aranypalotában. Volt mindene, amit szeme-szája kívánt; volt két nevendék leánya: Maros és Olt, mind a kettő szép, mint a ragyogó nap, s Tarkő tündér mégis szomorú volt mindig. Naphosszat üldögélt a palota ablakában, mely keletre nézett, szeméből folyt a könny, s a szívéből sűrű sóhajtás szállott a magas egekbe. Sok nagy szomorúságot okozott anyai szívének a két leányzó, akik folyton perlekedek. Maros, az idősebb, csendesebb természet volt, de bántotta erősen, hogy a könnyen lobbanó, tüzes Olt mindenben első akart lenni. De volt ennél nagyobb szomorúsága is az ő szívének. Még gügyögő gyermekek voltak a leányai, mikor a tündérek királya számkivetette az ő férjurát, aki hatalmas nagyúr volt a tündérek között, s egyszer feltámadott a király ellen is.
-Az legyen a büntetésed, mondotta a tündérek királya, hogy soha többé ne lásd a feleségedet. A tenger legyen a te birodalmad, a feleségedé a szárazföld. Eredj, s vissza ne kerülj ide többet!
A számkivetett tündér, Tarkő ura, a Fekete-tenger mellett húzódott meg, onnét sóhajtozott vissza szép felesége és gyermekei után. Hiába kért, hiába várt kegyelmet, nem kapott soha.
-Anyám, édesanyám kérdezte egyszer Maros, miért vagy mindég olyan szomorú?
Mondotta Tarkő:
-Két nagy bánat nehezedik az én szívemre. Az egyiket ti okozzátok, mert mindég vetélkedtek. A másik nagy bánatot a mi királyunk okozza, aki számkivetette a ti apátokat. Ezért vagyok talpig gyászban, viselem is a gyászt halálom napjáig. Ha egyetértenétek, eljuthatnátok hozzá. Folyóvízzé változtatnálak, s összetett erővel áttörhetnétek sziklákon-, hegyeken, vad rengetegeken.
-Akarjátok, hogy folyóvízzé változtassalak?
-Akarjuk, akarjuk! Mondták lelkes szóval a leányok.
De míg Tarkő a másik szobába ment a varázsvesszőért, a két leány összeveszett azon, hogy kinek a neve alatt utazzanak. Tarkő nem hallotta a perlekedést, s megölelvén, megcsókolván a lányokat, mindkettőt meglegyintette az aranyvesszejével. Abban a pillanatban csörgedező patakká váltak, s elindultak ketten kétfelé.
-Ó, jaj nekem, hát nem együtt mentek? Jajgatott Tarkő. ; Jertek vissza, jertek!
De már nem hallották jajszavát. Olt tüzesen tört előre, Maros is szaladott, de már valamivel csendesebben, de más irányba. S amint tovább-továbbhaladtak, nőttek, növekedtek. Olt szilajul vágott a hegyeknek, sodorta a fákat, köveket, sziklákon tört keresztül. Ám alig ért a verestoronyi szorosig, kimerült, alig-alig folydogált, meg-megállapodott, s nagy nehezen lépett egyet-egyet elébb.
Búsan sóhajtozott magában:
-Ó, miért nem hallgattam édesanyám szavára! Itt kell elpusztulnom egyedül, elhagyottan, senki sem könyörül rajtam."
Ám egyszerre zúgást, morajlást hall, s ím látja, hogy hömpölyög felé lassan, méltóságosan egy rengeteg nagy folyó. És hallja Maros hangját:
-Jere, jere! Tarts velünk! Engem magába fogadott a Duna, ő elvisz édesapámhoz, elvisz téged is.
-Ó, vigyél el engem is esdekelt, Olt, hadd látom meg édesapámat!
Abban a pillanatban a vén Duna hátára kapta Oltot, ki bezzeg most szeretettel ölelte, csókolta testvérét, Marost. Így látták meg édesapjukat, ki ott állott a Fekete-tenger partján, azon a helyen, ahol a Duna beléje szakad.
A lányok máig hordják Tarkő üzenetét a Fekete-tengerhez.

Nils Horgerson

Miért van az, hogy ezt a mesét mindig és bármikor úgy tudom nézni, hogy teljesen leköt?

Legenda

Gyerekkoromba viszonylag sok legendát hallottam, de már szinte semmire sem emlékszem. Néha úgy tűnik kevés legendával büszkélkedhetünk, pedig van bőven. Például a Csíksomlyói búcsúról szóló, melyet most olvastam, és mivel tetszik meg is osztom, hisz felnőttként miért ne tetszhetne egy mesébe illő történet:

A Jóisten Csíksomlyón osztotta szét világunkat a nemzetek között.
Azért, hogy a nemzetek ne civakodjanak a kék bolygó területei fölött. Összehívta őket a csíksomlyói dombtetőre.
Ott, ahol a kápolna most áll, az Úr megáldotta a földet. Ezért ott a föld mélyéből áradni fog örök időkig a jóság energiája.
Tódultak a nemzetek minden felülről. Jöttek északról és délről, keletről és nyugatról. Lóháton, elefántháton és teveháton, ökrök
vontatta szekereken. Megteltek a közeli dombok népek sokaságával. Bármennyien is voltak, egyre csak jöttek és úgy látszott, nem fogynak el soha. A megérkezettek felsorakoztak
egymás mellé. Mindenki beszélte mindenki nyelvét. Fegyver nem
volt senkinél, mert maga az Úr hívta őket és az egész környéken jóság és békesség uralkodott.
A Sátán nem lépte át a Kárpátok gerincét, mert megtiltatott neki.
Amikor mindenki egybegyűlt, az Úristen felújította az emberekkel kötött szerződést. Ennek jeléül gyönyörű szivárvány jelent meg a hegyek fölött. Emlékeztette a világ nemzeteit a tízparancsolatra. Majd igazságosan szétosztotta a földet a népcsoportok között.
A következő intelemmel engedte útjukra: "Szaporodjatok és sokasodjatok. Népesítsétek be a földet mely néktek adatott. Uralkodjatok a föld állatai és növényei fölött. Uralkodjatok igazságosan és céltudatosan, jó gazda módjára!" Aztán megáldotta az emberek sokaságát, és útjukra bocsátotta őket!
Figyelte, ahogy elvonulnak az égtájak irányába, mint a vándorhangyák. Amikor az utolsó népcsoportot is elnyelte a messzeség, az Úrra rászakadt a sűrű csend és a néma magány. Akkor abban a pillanatban másvalaki azt hitte volna, hogy azt a helyet, a megáldott szent helyet nem adta még oda senkinek. Mivel az Úr cselekedetei nem véletlenszerűek és céltalanok, ezért az Úr kiült a csíksomlyói dombra és várt. Várt türelmesen, tudta, kikre kell várnia. Íme, egy elkésett furcsa népcsoport közeledett a domb felé. Mezítlábas kisfiú tarka tehenet vezetett kötélen. A tehén hátán egy kislány ült, feje körül sokszínű virágkoszorú és ismeretlen nyelven dalolt. A dal beleolvadt a tájba és feloldotta a magányt. Mint az arany, ahogy felnemesíti az ötvözetet. Az Úrnak felvidult a lelke, mert bebizonyosodott, hogy minden a terv szerint megy és már tudta, kié lesz a megáldott föld!
- Kik vagytok ti? - kérdezte a gyerekeket.
A fiúcska lehajtotta fejét és hallgatott. Nem bírt szóhoz jutni a megilletődéstől. A kislány egy csokor virágot nyújtott az Úrnak.
- Üdvözölve légy, mi Urunk Istenünk! Én Magyar vagyok, a testvérem Székely. Messzi földről jövünk és eltévedtünk az úton.
Az Úr elfogadta a virágot és újra örült az ő lelkében, mert soha nem kapott ajándékot embertől.
- Hol vannak szüleitek? Túl gyöngék vagytok még ahhoz, hogy egy nemzet sorsát cipeljétek!
- Nincsenek szüleink, nem is voltak! - csilingelte a kislány.
- Honnan jöttetek? - faggatta tovább az Úr.
- Csillagösvényről. - szólalt meg a fiúcska is félénken.
- Országot akartok magatoknak?
- Azt akarunk Uram. De mivel mi még gyerekek vagyunk, adjál nekünk apát és anyát is, aki védelmezzen bennünket!
- Apát adjak, meg anyát is? - kérdezte az úr meglepetten.
- Igen, mert csak te tudsz adni! Te vagy a mindenható, a jó és könyörületes!
- Várjatok egy keveset, hadd gondolkodjak – mondta az Úr, és két tenyerébe hajtotta fejét.
Hosszasan gondolkodott. A két gyermek közben önfeledt játékba kezdett. Nevetgélésük úgy hatott a dombon, mint ezernyi ezüst csengettyű.
- Mivel védtelenek vagytok, ártatlanok, és kedvemet lelem bennetek, ezért meghallgattam és teljesítem kéréseteket! Íme, itt van ez a föld, amit nemrég megáldottam. Ezt az áldott földet, Erdélyt és Pannóniát nektek adom örök időkre! De mivel ellenségeitek megszaporodnak majd és sanyargatni fognak benneteket, tisztaságotok és jóságotok miatt, ezért erős hitet és reményt adok nektek, amit itt, ezen a szent helyen, Csíksomlyón minden évben megerősítetek.
Apát is adok nektek, én leszek az Atyátok, mert én vagyok mindenek Atyja, a világ teremtője! Anyát is adok, a Szűzanyát, Máriát, Jézus Krisztusnak, a világ megváltójának és szeretett fiamnak anyját! Ő legyen a ti anyátok és bajaitokban mindig őhozzá, kiáltsatok!
Csodálatos szépségű asszony jelent meg, fehér ruhában, ragyogó fényben. Lehajolt, megsimogatta a két árvát, majd felemelte és keblére ölelte őket! Azóta hosszú idő eltelt sok minden megváltozott, de egy dolog változatlan: Minden pünkösdkor százezrek vonulnak ki a búcsú hegyére megerősödni hitben, és reményben, közöttünk van valóban nemzetünk anyja, érezzük kezének simogatását és azt a földöntúli boldogságot, ahogy szerető anyaként keblére ölel bennünket.

régi emlék

A hétvégén hallottam egy mese zenéjét, ami gyerekkorom vasárnapjainak szerves része volt, akkoriban volt Disney délután az mtv-n. És közben azon gondolkodtam, hogy vajon van olyan korombeli aki ne tudná ha nem is tökéletesen, de akár a mai napig is elénekelni pl a Kacsamesék főcímdalát?

Fazekas Anna: Őzanyó

Aprócska házban, völgy ölén,
öreg anyóka éldegél.
Nyuszik, gidák, dalos rigók,
jól ismerik a házikót.

És ismerik a fák, hegyek,
a Mátrán úszó fellegek,
a lepke, pinty, kakukkmadár,
az őzcsalád, mely arra jár.

Szelíd, kezes kis őzikék
keresik meg a nénikét,
kit, kedveskedve, réges-rég
csak Őzanyónak hív a nép.

Anyót az első napsugár
serény munkában látja már:
csuporra, tálra pettyeket,
virágos ágat festeget.

Ecsetje fürgén föl-le jár,
csapongva, mint a vadmadár.
Csak akkor nyugszik, nem siet,
ha ráborul a szürkület.

Az út felől, a kert alatt
vidám gyerekcsapat szalad,
és réten termett nagy nyaláb
kakukkfű, zsálya, szarkaláb.

Törökszegfű meg kankalin
virít a lányok karjain.
Anyóé mind e sok virág.
Topognak pettyes őzgidák,

ugrál a Bodri és ugat,
Cili cicus velük mulat,
zsivajjal hegy-völgy megtelik,
és játszadoznak estelig.

De télen - hogy miképp esett? -
hiába várt vendégeket.
Elmúlt egy hét a más után,
és nem zörgettek ajtaján.

Hó ült a bokron, bérceken,
a lágyan lejtő réteken,
bükk ágbogán, tölgyágakon,
csikart a fagy, mint vaskarom.

Nyulacska rítt a fák mögött,
a félsz szívébe költözött,
s a kék patakban gyors halak
cikáztak jégpáncél alatt.

Odvába bújt a rőt evet,
süvöltő széltől rettegett.
Avarsubában gyík aludt,
ordas kerülte a falut.

Elnémult minden kis rigó,
csak hullott, hullott, hullt a hó,
s a cserjésben az őzikék
kutatták őszi fű ízét.

Riadtan, félve, éhesen
barangolnak a réteken,
szelíd szemükben bús panasz:
"Miért vagy messze, szép tavasz?"

Erdőirtásból éjszaka
favágók érkeztek haza,
s beszóltak néne ablakán:
"Anyó, segíts nyuszin, gidán!"

Most tégy csodát, jó Őzanyó!
Kötésig ér, s még hull a hó.
Se fű, se ág, se lomb, se mag,
csak jég, csak hó, csak néma fagy

borít mezőket, réteket.
Kis őzikéid éhesek.
A tél kegyetlen, és ha győz,
éhen veszik a nyúl, az őz.

A csöndes éj lassan telik,
anyóka virraszt reggelig.
Szemernyit sem vár, nem pihen,
tanácsházára úgy megyen.

"Az őzikék... jó emberek!
elpusztulnak... segítsetek!
Az ember gyenge, ámde sok
csodát tehet, ha összefog."

Anyó szemében könny ragyog,
bólintnak a tanácstagok,
és másnap, újév reggelén,
a hegyre indul lány, legény.

Fejszét, szöget, szerszámokat
cipel buzgón a kis csapat,
s mire az ég bealkonyul,
nem éhezik se őz, se nyúl.

Fazekas Anna: Öreg néne őzikéje

Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a mesét.

Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.

Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.

Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.

Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak ők emberséget,
nem bántják a kis vendéget.

Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az őzbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.

Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhő alatt.

Esti szellő ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
"Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!"

Könnybe lábad az őz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!

Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága
őztestvérkét hazavárja.

Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.

Várja patak, várja szellő,
kék ég alján futó felhő,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.

Öreg néne megsiratja,
vissza - dehogy - mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
őz erdőben, ember házban.

Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
"Élj boldogul, őzgidácska!"

Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.

Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.

De a tetőn, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
"Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -
s mint a szél, eliramodik.

Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.

Újra kihajt fű, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.

Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.

Ölelésre lendül karja:
kis gidácska meg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:

őzmama lett a kisgida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába,
elhozta hát a kórházba,

hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.

S köd előtte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.

Meg is gyógyul egykettőre,
felbiceg a dombtetőre,
s mire tölgyről lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.

Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.

Körülötte gidák, őzek,
látogatni el-eljőnek,
télen-nyáron, évről évre,
fejük hajtják az ölébe.

Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Őzanyóka.

Piros pipacs, szegfű, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.

Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.

Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Őzanyóka.

Mátraalján, falu szélén
lakik az öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék
mese őrzi aranyszívét.

Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle!

Mókus parti van a naciban:)

Mert olyan jót lehet rajta szórakozni:) csak az a kár, hogy nincs fenn végig a szám, mert a végén kiderül, hogy és tényleg:)