Ma ahogy jöttünk haza láttunk az egyik sarkon egy szélsőjobbos kampánycsapatot, akik kinn álltak egy asztal mögött, mire én újra megjegyeztem, hogy nem szeretem őket, hangzott a válasz, hogy tudom, de azt nem értem, hogy mi a bajod velük. Rövid és tömör válaszom az volt, hogy az, hogy szélsőségesek, és diktatórikusnak tűnnek számomra.
Igazából a lényeg ebben a második részben van, ugyanis annak idején a családom azért adta fel addigi életét, és hagyta ott a barátait, kapcsolatait és a szívnek oly kedves várost, hogy a gyerekek, unokák, azaz mi könnyebben boldoguljunk egy szabadabb világban, ahol nem kell nélkülözni, ahol nem kell azon aggódni, hogy milyen hátránya lehet a gyereknek a későbbiekben a származásából, vagy annak hiányából. Hogy ne szóljon meg senki azért, mert a saját anyanyelvemen szólalok meg valahol. És akkor most van egy párt, ami meglehetősen erősnek látszik, és azzal kampányol, hogy majd lesznek egyesek és kettesek, és így védik meg az országot a betolakodó külföldiektől, illetve mindenkitől, aki nem úgy gondolkodik mint ahogy ők elképzelik. Én úgy gondolom az a szép és jó világ, még akkor is, ha vannak hibái, ahol szabadon vagy az aki vagy és pont a sokszínűség az, ami széppé teszi a világot. Hogyha mindenki ugyanúgy gondolkodna mindenről, az olyan volna, mint az élettelen sivár sivatag. Azt sem szeretem, amikor mások mondják meg nekem, hogy én miről mit gondoljak, mert úgy gondolom, hogy azt hadd döntsem el én, hogy kit kedvelek és kit nem. A vallással is csak az az egy bajom van, hogy egyrészt azt mondja, ne ítélj, hogy ne ítéltess, aztán meg megmondja, hogy kiről mit gondoljunk, és elítél dolgokat, szerintem ez saját magának mond ellent. Illetve attól még az én hitem nem kisebb, mint a másik emberé, mert én nem vélekedek mindenben ugyanúgy, mint ő. Igaz ez a politikára is, attól én még nem vagyok egy cseppetsem kevésbé hazaszerető, mert bizonyos dolgokban nem értek egyet a másikkal.
Én az előző rendszert, a kommunizmust látom olyannak, amilyennek az efféle jövőképet láttatják számomra, és azt egy porcikám sem kívánja, pont azért, mert az ivódott belém, hogy a családom attól a rendszertől menekülve adta fel addigi életét, mindenét, és kezdett elölről mindent, hogy nekem jobb legyen, és annak mégcsak a gondolata is borzasztó, hogy ez a nem kicsi áldozat fölösleges volt részükről.
Ha azon kezdünk el szenvedni így testületileg, hogy minden rossz azért van, mert vannak külföldiek, vagy olyan itt élő emberek, akiknek az ősei között van nem magyar (mellesleg minden valószínűség szerint legalább egy nem magyar őse minden mai magyarnak van), akkor álljunk meg egy percre és kezdjünk el gondolkodni, képzeljük bele magunkat egy határainkon kívül élő magyar helyébe, hogy az hogy érezné magát, ha a szülőföldjén kineveznék őt a nép és a haza ellenségének, illetve mi itt a határon innen mit gondolnánk arról az országról, ahol ilyen történne, és mindezek tudatában mégis miért gondoljuk azt, hogy ez egy picit is másként tűnne a határainkon kívül élők számára, ha nálunk lenne? És ha nálunk ilyen megtörténhet, akkor mégis milyen alapon emelünk szót az ellen, ha ez másütt is megtörténik?
Van úgy, hogy az ember kimerül, belefárad a mindennapi gondokba, és nem tudja olyan könnyedén venni a problémákat. Mondják teher alatt nő a pálma, nyilván ez így is van, de ennek ellenére néha a terhek egy részét le kellene venni róla, hogy az egészséges növekedést tudjunk biztosítani számára.
A gazdasági válság és a vele járó bizonytalanság, az, hogy a legtöbb ember, aki a versenyszférában dolgozik időről időre stresszelheti magát amiatt, hogy vajon az ő munkahelye vagy az ő munkaköre átvészeli-e a válságot, és arra még szinte álmában sem mer gondolni, hogy esetleg valamennyi anyagi kompenzációt is kap azért cserébe, hogy most sokkal nagyobb stressz közepette kell teljesítenie. A stressz pedig fárasztó dolog, nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is, és ahogy a lélek is fárad az hatással van a testre is, erre még csak tetézőleg hatnak olyan dolgok, mint a tél, és a tavaszi fáradság, a politikai csatározások, a hírekből folyamatosan ránk ömlő negatív dolgok, mely valahogy mind azt az érzetet kelti bennünk, hogy az alagút vége még igen messze van.
Mindezek hatására az ember úgy érzi, én úgy érzem, hogy a világ valahogy most rosszabb, mint volt korábban, habár én azt gondolom, hogy ez így nem igaz, nem hinném hogy tényleg rosszabb, csak most olyan korszakot élünk, hogy a hírekben mindig annak szentelnek a legtöbb időt és szót, amit a legrosszabbnak gondolnak, és így úgy érzi a néző, hogy most sokkal több ilyen esemény van, mint régen. Én ebben egyáltalán nem vagyok biztos, csak a média káros hatásának érzem azt, hogy ezeket az eseményeket felnagyítják, és úgy tálalják, mintha még soha nem lett volna hasonló a világtörténelemben. Például vegyük azt a hírt ami arról szólt, hogy a nappalok a chilei földrengés hatására rövidebbek lettek. Körülbelül ez volt a főcím, aztán ha ezt elkezdjük elemezni, akkor rájövünk, hogy valamiért nem a nap lett rövidebb, csak a nappal, és ha meghallgatjuk a hír részleteit akkor rájöhetünk arra is, hogy ez egy emberélet alatt alig pár percet jelent, és tulajdonképpen észre se vesszük, és különben is ez azt jelenti, hogy a jelenlegi naptárrendszerünk tovább marad használható, és később kell olyan naptárkorrekciót végezni megint, mint ami miatt a nagy októberi forradalom évfordulója mindig novemberre esik. Vagy amikor megállapítják, hogy ez vagy az az esemény az évszázad legnagyobb katasztrófája, aztán ha egy kicsit megbolygatjuk a felszínt láthatjuk, hogy tulajdonképpen a XX. században számtalan hasonló és akár még nagyobb is volt, a történelem során pedig ez még a top 1000-ben sincs benne, de kétségtelen, hogy a XXI. században, amiből még alig telt el pár év példa nélküli.
Persze tudom azt is, hogy azért vannak ilyen főcímek, mert ezek vonzzák az embereket, de engem már nem hogy vonzana, hanem egyenesen taszít. Van nekem elég bajom magamtól is, nem hiányzik az, hogy még mások problémáival is terheljem a lelkem, főleg úgy, hogy a megoldás valahogy sohasem kerül címlapra, mert az már kevésbé "érdekes", vagyis inkább kevésbé elborzasztó. Például igen kevés műsor, hír aztán egyáltalán nem szól arról, hogy New Orleansban felújítottak egy utcát, hogy lassan de biztosan egyre jobban újjáéled a város, pedig véleményem szerint, amikor az emberek a mindennapjaikban el vannak ásva a gondjaik alá, akkor jó érzést ad, hogyha látják, hogy van kiút, és lesz majd jobb, mert ha ott lehet jobb, akkor itt is. Nekem, a lelkemnek ilyesmire van szükségem mostanában.
Egyébként honnan érzem azt, hogy stresszesebb lett a munkám az utóbbi időben, mint volt? Onnan, hogy ugyanazt csinálom mint korábban, csak mostanában nehezemre esik kikapcsolni az életemből a munkát a munkaidő végén. Olvastam Gusnál néhány ehhez kapcsolódó bejegyzést, melynek hatására kezdtem el ezen gondolkodni, és írtam ezt most ide le.
Tudtátok, hogy Magyarországon is varnak Gucci ruhákat? Tegnap a városi ruhagyár kiárusításán láttam, hogy vannak a ruhák között Gucci ruhák, amiket itt varnak, itt ebben a poros kis városkában az ország keleti végén.
Van nekünk egy cd-nk amelyen Michael Jackson számaival, melyen 38 ismert dalt gyűjtöttek össze tőle. Ebből én 9-et, melyeket most a legjobbnak gondolok egy listába gyűjtöttem, és ide is kirakom, ha van aki szereti az hallgassa.
A múlthéten láttam egy olyan színházi előadást, amit nem csak eljátszani lehetett nagy színészi teljesítmény, de a nézőközönségnek is fizetni kellett volna azért, hogy kibírta az egész előadást, mondjuk a sztori részeként gorilla állt a kijáratnál, mondván nem engednek innen ki senkit. Az előadás címe Mauzóleum volt. Kisebb hibát követtünk el akkor, amikor úgy mentünk el a bérletes előadásunkra, hogy nem néztük meg, hogy mi az előadás címe, és mi a műfaja. Már bent ültünk amikor megtudtuk, hogy mit nézünk, aztán a szünetben azt is felfedeztük, hogy úgy egyébként az is ki van írva a plakátra, hogy 16 éven aluliak számára nem ajánlott. Egyébként ez valami magyar darab, és valahol a józsefvárosi omladozó lepukkant házak egyikében játszódik, ahol az összes lakó valami miatt terhelt... Műfajára azt mondták, hogy krimi, de szerintem inkább valami pszichodráma volt. Nem értem miért gondolják azt a színházigazgatók, hogy az ilyesmire van igény, és nem inkább valami vidám darabra, vagy legalábbis nézhetőre.
Mindamellett, hogy a mai világban számtalan olyan dolgot gyártunk, amit mi nem is használunk, illetve számtalan olyan dolgot használunk, amit nálunk nem is gyártanak a globalizációnak van más vetülete és bizonyos tekintetben haszna is. Mi, mint hihetetlen módon és a kellőnél sokszor pesszimistább nemzet gyakran elfelejtjük, hogy milyen jó is nekünk, hogy mi a kiváltságos részéhez tartozunk a világnak számos szempontból. Például pénz tekintetében kiváltságosak vagyunk, tudom, hó végén én sem gondolom azt, hogy milyen tök jó nekem, amikor üres a pénztálcám. Mi számtalan olyan dologra költjük pénzünket, amit mi nélkülözhetetlennek vagy legalábbis fontosnak gondolunk, míg ugyanezek a dolgok mások számára lényegtelenek. Vannak olyan társadalmak, amelyek olyan számunkra értékes dolgot, mint mondjuk a számítógép, semmibe sem néznek. A számítógép ami számunkra egyre természetesebb, és egy olyan valami, amiért hajlandóak vagyunk jelentősebb összeget is feláldozni, egy busmannak vagy egy pápuainak nem ér egy árva fillért sem, nem áldozna rá időt és pénzt, hogy hozzájusson. Számtalan olyan dolog van, amit mi a boldogságunk vagy a hiúságunk miatt tartunk, és a jólétünk fokmérőjének tekintjük, ugyanakkor valójában nélküle is lehet boldogan és gondtalanul élni.
A globalizáció lehetővé teszi, vagy legalábbis felkínálja számunkra azt a lehetőséget, hogy megismerjük a tőlünk térben messze lévő kultúrákat is, és esetlegesen megtanuljuk tőlük azokat a dolgokat, amiben ők jók, vagy jobbak, mint mi magunk. ezzel gazdagítva tudásunkat és értékeinket is. A globalizáció egymáshoz közel hoz olyan embereket, akik korábban nem is hallhattak egymásról most viszont lehetőségük van egymást jobban megismerni, és számtalan tévesen rögzült előítéletet ezáltal le lehet győzni, anélkül, hogy el kellene hagynunk szűkebb környezetünket, ami szerintem hasznunkra válik.
A globalizációnak köszönhető az is, hogy olyan tájakról és élőlényekről látunk képeket, amelyekről korábban álmodni sem mertünk, és ha személyesen nem is de virtuálisan legalább eljuthatunk oda. Segít abban, hogy el tudjuk fogadni azt, hogy amit én itt csinálok az hatással van a világ többi részére is, mégha csak közvetve is. Az által, hogy kisebbnek gondoljuk a világot, mint régen, egyre könnyebb elhinni azt, hogy ha én itt kocsival járok már ha lenne jogsim a kibocsátott gázok hatással vannak az egész bolygó időjárására, vagy ha én itt papírra írok, vagy papír pénzzel fizetek, akkor amiatt lehet, hogy kivágnak egy fát az őserdőben, vagy a tajgákon, ahol az általam belélegzett oxigén is megtermelődött. Szóval a globalizáció segít belátni, hogy ahogy az emberi tevékenység is átszövi az egész világot, és egy közös halmazt alkot, úgy a élet, az élővilág, a bioszféra is az egész bolygót behálózó összefüggő rendszert alkot.
Azzal hogy mi itt teszünk a környezetünkért segíthet megőrizni azt a világot, ahol például a busmanok élnek olyannak amilyennek most ismerjük, vagy megismertük a természetfilmekből vagy az Istenek a fejükre estek című filmből:).
Ismeritek ezt a műsort? Amerikában egy tévécsatorna bevállalta azt, hogy rászorulók számára ingyen átépítik, illetve újra felépítik a házukat, pontosabban az eredetinél egy számukra sokkal alkalmasabb és szebb házat, és azt teljesen be is rendezik. A műsor elején megismerhetjük a kiválasztott családot a házukat, majd őket elküldik nyaralni, és onnantól kezdve mindent a stáb és önkéntesek csinálnak kezdve a régi ház kipakolásától, lerombolásától az új ház felépítésén át egészen az utolsó ruhadarab visszahelyezéséig. Az egész műsorban nem csak az a csodálatos, hogy mindezt csupán jótékonyságból teszik meg, hanem az is, hogy közben az önkéntesek nagy része a környék lakosságából, vállalkozásaiból áll, és csupán azért csinálják, hogy segítsenek. A berendezések, amelyek néha igen drágák, általában szintén ajándékként érkeznek a házhoz. Számtalanszor előfordul, hogy a műsor azokon is segít, akik a kiválasztott családot támogatják, még akkor is, ha nekik sincs esetleg sokkal több.
Szerintetek mikor jutunk el mi is odáig, hogy nálunk is lehessen ilyesmit csinálni, hogy tényleg csak a segítségnyújtás, és valami magasztosabb cél legyen egy sikeres műsor célja, és az emberek lelkesen segítenek, és utána nem lesznek irigyek azokra, akiken segítettek?
Zita mostani bejegyzése eszembe juttatta, hogy nem is olyan régen egy turisztikai "csodacéget" ajánlottak a figyelmembe, mely a leggyorsabban fejlődik a világon, mint mellékállás, elmentem meghallgatni, mert kíváncsi lettem, habár először még azt sem mondták el, hogy turisztikai profilú a dolog, hanem csak a szokásos marketing duma, hogy bizalmas és zártkörű beszélgetésen mondják el, miről is van szó nekem és 70 másik embernek. Elkezdtem hallgatni, és vártam, hogy majdcsak előbb utóbb kiderül, hogy mit kell csinálni, de úgy fél óra múlva kezdtem azt érezni, hogy végülis nem fog kiderülni, lehet nem is kell más csinálni, csak regisztrálni, és potom 60 000 forintot befizetni, és akár 3-szor is regisztrálhatom magam szóval akár 180 000 forintot is rákölthetek, és rávenni másokat is hogy tegyék ugyanezt és ezért cserébe majd egy csomó pénzt fogok kapni, ja és Indiában nagyon sikeres már. Szóval kicsit sem volt az a benyomásom, hogy ez egy piramisjáték, á dehogy, főleg hogy el is mondták, hogy ez nem piramisjáték csak de. Igaz elmondták azt is, hogy ezzel kapunk egy örökös tagságot egy utazási kedvezményeket kínáló klubba.
Az elmúlt egy hétben két filmet is láttam a moziban. Az egyik a Mindenki megvan című film, ami szerintem egyszerre érdekes és szívszorító. Egy özvegy férfi szeretné összeszedni felnőtt gyermekeit egy hétvégére, de azok mindenféle kifogással élve lemondják a hétvégét, ezért úgy dönt az apjuk, hogy akkor ő keresi fel egyenként gyermekeit, de minden gyereke lerázza őt, és egyértelműen érzi, hogy valamit titkolnak előle, az első gyermekét nem is találja otthon. Aztán menet közben egyre több mindenre derül fény és szépen kiderülnek a titkok, kiderül, hogy a testvérek csak az apjukat szeretnék megvédeni, és ezért nem mondanak el neki dolgokat, ugyanakkor közben együttműködve dolgoznak a probléma megoldásán. Egyszerre szomorú és megindító a helyzet.
A másik film Az ifjú Viktória királynő mely egy történelmi film, ez is roppant érdekes film, sokkal kevésbé szomorú, mint a másik. Az 1800-as évek Angliájában járunk, ahol megismerhetjük Viktória életét mielőtt királynővé koronázták és az azt követő néhány évben. Kicsit meglepő volt, hogy mennyire számító emberek vették körül már gyermekkorában, akik például nem hagyták, hogy találkozzon a királlyal, vagy hogy olvasson, hogy így tudják befolyásul alatt tartani, s tulajdonképpen csupán annak köszönheti hogy ismert és nagy királynő lett belőle, hogy eleinte magától, később jövendőbeli férje által támogatva makacskodik és sokszor a saját feje után megy. A filmben rendkívül sok az összeesküvés és ármánykodás, tulajdonképpen az akkori politika semmivel sem másabb, mint a mostani. Ugyanakkor mégis sikerült elérnie Viktóriának azt, hogy országa előre haladjon és fejlődjön irányítása alatt, ez utóbbival már nehezebb felfedezni a párhuzamosságot manapság. Nekem ez a film is nagyon tetszett.
Boldogok, akik nevetni tudnak önmagukon, mert nem lesz vége szórakozásuknak. Ezt egy diavetítésben kapta anyukám, és amikor ezt olvasta megszólal, hogy hallod, ez te vagy. Egyébként igaza van, néha nagyon jókat tudok mulatni saját hülyeségeimen:)
Van az az utazási csatorna, ahol másból sem áll a műsor, csak potenciális utazási célpontok bemutatásából. Akár érdekes is lehetne számra, mert én szeretem a földrajzot, és csomó érdekes dolgot hallhatnék és láthatnék, de ahányszor én odakapcsolok mindig valami saját magától elszállt műsorvezető fikázza az éppen aktuális helyet, vagy csak pofákat vág, és azt fejtegeti, hogy mit csinálhatnának másképpen abban a 4-5 csillagos szállodában, amiben éppen lakik. Kinek van kedve ilyet nézni? A másik oldalt nézve, ha nekem fizetnék a szállást és az utazást és még azért is fizetnének, hogy minderről véleményt mondjak, hát szóval biztos nem mondanék nemet, ha arra van szükség akármit tudok kifogásolni is:)
Vannak emberek, akik gátlásosak, és ezért úgy tűnik adott esetben, hogy távolságtartóak, megközelíthetetlenek. Könnyen tudnak rossz képet kialakítani magukról mások szemében, ami tovább erősíti gátlásaikat. Ennek oka lehet sok minden, például az, ha valaki nem elégedett saját magával, kinézetével. Erre természetesen megoldás az, hogy mások próbálják meggyőzni, hogy az ami gátolja őt nem is zavaró, nincs rá oka, hogy emiatt gátlásosnak érezze magát, ugyanakkor ez önmagában nem elég, meg kell az érintettnek is tennie mindent annak érdekében, hogy legyőzze gátlásait, elfogadja magát olyannak amilyen.
Nem mondom, hogy nekem nincsenek gátlásaim:) de szerintem egy relatív egészséges egyensúlyt sikerült kialakítanom magamban, és ez hasonló családom többi tagja esetén is, most azonban úgy tűnik sikeresen bekerül a családba egy olyan valaki is, aki telis tele van gátlásokkal, ami számunkra nagyon fura, és nem biztos, hogy mindig megfelelő módon értelmezzük megnyilvánulásait, így nagyon nehezen sikerül őt közelebb vonzani, közvetlenebbé, barátságosabbá tenni. Számomra fura, hogy valaki ennyire gátlásos legyen.
Magvas gondolataim végére egy ide illő szám: Alcazar: Inhibitions- Gátlások
Habár ez más pajzánabb szögből közelíti meg a dolgokat.
Gondolom már mindenki látott olyat a tévében, amikor kibontanak egy pezsgős üveget úgy, hogy abból egyből folyik ki a hab, mindenki félreugrik, de természetesen senkit nem talál el a kiömlő pezsgő, feltöltik a poharakat, valahogy úgy, hogy mindegyik szépen tele lesz, és utána teljesen elegánsan meg is tudják azt inni, anélkül, hogy bármi is ragacsos lenne. Hát ha én csinálnék ilyet egészen valószínű, hogy akkor a pezsgő, amikor kifolyik mindent összemaszatolna, a poharak és a kezek csupa pezsgősek lennének, és nem nagyon maradna mit meginni, ami nem is baj, hiszen a komfortérzetet már úgy is sikeresen leromboltam volna, akkor amikor a pezsgő kibontása után egy laza mozdulattal mindenkit körbefröcskölök vele. Szóval nagyon szép és jól is mutat ez a képernyőn, de úgy érzem az én valóságomtól kicsit távol áll:)
Kezd az az érzésem lenni, hogy már nem csak az életben, de a blogokban is túl sokat jár a szám, nem bírom befogni. Mondjuk azt mondják, hogy én csak első ránézésre tűnök csendesnek és zárkózottnak, ahogy egy kicsit kezdem otthon érezni magam elkezdek beszélni, aztán egy idő után már folyamatosan mondom a magamét:), mert én olyan csendes típus vagyok. No azért szoktam hallgatni is, például amikor alszom:) csak szeretek beszélni:).
Ez a kedvenc évszakom azt hiszem. Ilyenkor megújul a természet, minden színes, az idő pedig egyre jobb, és az illatok is olyan kellemesek, ilyenkor jó beleszagolni a levegőbe. No meg az ember vére is bizseregni kezd ilyenkor.:) A természetben is ilyenkor lehet megfigyelni a legtöbb apró csodát.
Minden kedves hölgy olvasómnak küldöm ezeket a márciuskákat:
Aki nem tudná, hogy mi az a márciuska annak egy kis magyarázat: kedves népszokás, mely a tavasz, az újjászületés jelképe, kis piros-fehér szalag fém lóherével vagy hóvirággal, a lányok, hölgyek, asszonyok és nénik kapják március elsején. Ez egy román népszokás, melyet már az erdélyi magyarok is átvettek.
